Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11. szám - Unom Dantét! (Simonyi Károly Kossuth-díjas akadémikussal beszélget Staar Gyula)
- Esetedben az első kettőre lenne esély, beszámítva a mai könyvárakat. Természetesen jogod van erre!- Igen, de nincs nekem valamiféle kötelességem ezzel kapcsolatban? Nem kell ilyenkor, mondjuk a családomra is gondolnom? Mert a családtagjaim érdekét sérteném, ha a törvény adta jogaimat gyakorolnám. Ugyanez vonatkozik az életre is mint értékre. Nyugodtan mondhatom, kérem, én már nagyon unom az életem, ne szóljon bele senki, az a sajátom, jogom van fölötte rendelkezni. Ez igaz. És a kötelesség? Nem sértem-e ezzel a családom vagy a társadalom érdekeit? Kiderülhet, engem a társadalom fölnevelt, sokat kaptam, amíg ide jutottam, én pedig ebből vajmi keveset törlesztettem. Csúnya dolog ilyenkor lelépni!-Ez a fajta öngyilkosság valóban megfutamodás. Az eutanázia érintettjei azonban mások. Nagyon beteg, nagyon szenvedő emberek.- Mint mondtam, az ő problémájuk számomra triviális. Én nem róluk beszélek.-Hanem kikről?- Akik nem az elviselhetetlen élet elől menekülnek, hanem a kiegyensúlyozott, művekkel elrendezett élet szebb, emberhez méltóbb befejezését óhajtják. Nekik igenis van erkölcsi alapjuk ahhoz, hogy mérlegeljenek előnyt és hátrányt, jogot és kötelességet. Ok nyugodt lélekkel dönthetnek úgy, hogy köszönöm, elég volt. Néha engem is megkísért a gondolat: a szép, a nemes, az emberhez méltó halálért nem ér- demes-e vállalni a legrondább halálnemet. Az ember a Parlament lépcsőjén felgyújtja magát s közben egy táblát tart, ezzel a felirattal: "Szépen akarok meghalni!"- Na nem, azért neked még számos fontos feladatod van. És ha már nem lennének tennivalóid, gondolom akkor sem fordulna meg a fejedben az, hogy nem érdemes tovább élni.- De bizony, ez naponta foglalkoztat. Naponta. Szeretem számszerűsíteni a dolgokat. Legyen száz százalék a teljes, halállal szembeni érzésvilágom. A halál közelsége nekem időközönként, úgy 10 százalékban halálfélelmet okoz. Holnap talán már nem látom a világot, eltűnök, vége... A halál ellen nincsen, jaj nincsen oltalom, így fogalmazzák meg ezt a haláltánc-jelenetek. Jaj, meg kell halni, jaj meg kell halni, éneklik a költők. Úgy 20 százaléknyi félelem dolgozik bennem az ezt megelőző szenvedéstől. A fennmaradó 70 százalék egyrészt félelem a teljes leépüléstől, amikor már tehetetlenül képtelen vagyok saját ügyemben dönteni, családom és a társadalom számára is visszaminősülök csecsemővé, teherré válók. Bevallom, rettenetesen félek szeretteim elvesztésétől is. Sajnálom a száz éven felüli embereket. Hányszor kellett temetniük! Ha tőlem egy jó tündér megkérdezné, mi a három kívánságom, azt mondanám, nekem csak egy van. A halál tartsa be a sorrendet, most én következem! És ezek után mi a szép halál? Emelt fővel elmenni, ha mindent elrendeztünk és látjuk, már nyűg vagyunk mindenkinek.- Hogyan lehet ezt megvalósítani! A társadalom erre soha nem bólintana rá.- Hát igen, erre vonatkozott éppen a harc, ami tudom, teljesen reménytelen. Egyetlen orvos, jogász sem adná hozzá a nevét, még csak a támogatását sem. Már említettem, orvosra nincs szükség. Németh László egyidőben állandóan magánál hordta a halálos adag morfiumot. A jogalkotó? Nincs társadalmi igény, nem érdemes vele foglalkozni. Maradt tehát az az egyetlen biztos mód, amellyel a két világháború között a megesett cselédlányok éltek (pontosabban haltak!), leugrani az ötödik emeltről, amint azt a fizikus professzor kollégám is tette éppen 25 évvel ezelőtt.- Ez mégsem lehet a megoldás! 89
