Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - I. rész)

— A hajam és a bajuszom fekete maradt. Milacski Iván arca is nagyon fehér lesz, ha meglát. Pedig ő sohasem rohadt börtönben.

— Én csak nézelődni jöttem. Nem akarok belekeverdni...

— Maradj hátrább!

Török Ádám sétapálcájával erősen megcsapkodta a fehér ló hasát, az valamennyire meggyorsította lépteit, az én hajlott hátú igáslovam elmaradt mögötte. Már Milacski Iván búzatáblái között jártunk, feltűnt maga a tanya is, szép nagy tanya istállókkal, ólakkal, csűrrel, fészerrel. Török Ádám belovagolt az udvarra, megállt a tanya előtt, én megállítottam hajlott hátú lovamat a dűlő- úton.

— Iván, gyere ki! - bődült el Török Ádám. Erős, mély hangja volt, messzire elhallatszott a csöndes határban.

Három csatakos kutya rohant oda az istállók mellől, dühösen csaholtak, keringtek a fehér ló körül, de az meg sem moccant, nem félt a kutyáktól. Aztán kinyílt a tanya egyik ajtaja, kijött Milacski Iván, kézen fogva vezette két kislányát, az arca éppen olyan fehér volt, mint Török Ádámé, pedig ő sohasem nyomorgott börtönben. Megállt, szorította a kislányok kezét.

— Zavard el innen a kutyáidat, mert kiterítem őket a gazdájukkal együtt - mondta Török Ádám.

Milacski Iván rászólt a kutyákra, azok vicsorogva visszahátráltak az istállók közé. Megint csönd lett a tanyán, és Milacski Iván remegő hangon azt mondta:

— Én sohasem ártottam neked, Ádám.

— Hat lánc föld neked semmit sem jelent - mondta Török Ádám. - Van elég földed. Apáméknak viszont rengeteget jelentett a hat lánc föld.

— Fizettem érte.

— Nem eleget.

Ekkor az ököristállóból előjött két béres, Rajda György és Rajda Ferenc, kezükben vasvillát tartottak, lassan elindultak Török Ádám felé. Török Ádám a szeme sarkából látta őket, hanyagul rájuk mutatott a kutyafejű sétapálcával, és továbbra is Milacski Ivánhoz beszélt.

— Azt mondtam, zavard el innen a kutyáidat.

— Menjetek vissza az istállóba - mondta Milacski Iván a Rajda testvéreknek.

A béresek visszamentek az ököristállóba, Milacski Iván pedig leguggolt, átölelte két kislányát, és azt mondta:

— A lányaimat még fel szeretném nevelni, Ádám.

— Elég apró gyerekek még - mondta Török Ádám. - Sokba fog kerülni a nevelésük.

— Mennyivel tartozom?

— Számold ki magad.

Milacski Iván felemelte a földről a két kislányt, bevitte őket a házba. Török Ádám türelmesen várakozott a fehér ló hátán, cigarettát sodort magának, rágyújtott. Olyan volt, mint egy unatkozó úrilovas, akinek a sok tétlenségben elhízott a lova. Nem unatkozott túl sokáig, Milacski Iván egy abrakos tarisznyával jött ki a házból, a tarisznyát felnyújtotta Török Ádámnak, ő belenézett, matatott benne, aztán a vállára akasztotta az abrakos tarisznyát, megrántotta a gyeplőt, a fehér ló megfordult és lustán lépdelve elhagyta a tanyaudvart, visszahozta Török Ádámot a dűlőútra. Milacski Iván az udvar közepén állt, az arca még mindig fehér volt.

62