Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11. szám - Szekér Endre: Buda Ferenc költői nyelvéről
Szekér Endre Buda Ferenc költői nyelvéről A hatvanéves Buda Ferencnek, régi baráti szeretettel, a Roham és a Tanya-hazám költőjének, a M m Forrásnál eltöltött évekre is emlékezve uda Ferenc kritikusai azonnal észrevették költői nyelvének eredetiségét, stílusának jellemző vonásait. Sokan úgy vélekednek, hogy igazi egyéni jellegzetes stílus nélkül alig képzelhető el jelentős költő. Gyakran idézik Illyés Gyula megállapításait a költői nyelvről, melyek szerint az igazi alkotás, valódi irodalmi mű jellegzetessége - az egyéniség. Összehasonlítja a stílust a mindennapi élet emberi kapcsolataival, amikor találkozik két ember, kezet fog, megismerkednek, beszélnek egymással. A másik embert jellemzi az arca, a mozdulatai, a kézfogása, a szemmozgása, a beszéde. A stílus is ilyen. „Úgy van, valóban: nem stílus az, amely mögött nincs ember. Eleven és mozgó; méghozzá nekünk tetszőn mozgó”, - állapítja meg Illyés. Hasonlóképpen nagyon tanulságos megállapításokat tesz naplójegyzeteiben, irodalmi tanulmányaiban Illyés a stílusról. Egyhelyütt a stílust átvilágító „röntgen- időkről” szól, a lényegre törés fontosságáról, másutt meg a magatartást jelentő stílust, a nagyképű, az üres, az „öklelő”, az epigon, a „leleplező” stílust emlegeti. Bíráló megállapításon elmélkedik pl. a Napló-lapok című írásában: ha valakinek „nincs stílusa”, az nem egyszerűen egy puszta „állapot-határozás”. Eltűnődve jegyzi meg, hogy a jelleg, ajellem nélküli bizony itt is azonos a Jellemtelennel”. Máshol meg azt jegyzi meg, hogy: „Aki csak azért ír, hogy a mondat legyen jó, és nem az, amit szolgálni akar, akár ne is írjon!” Illyés Gyula észreveszi nyelvünk, stílusunk egyenességét, férfiasságát, az igazmondás szükségességét — (hiszen „nehéz hazudni e nyelven,”) —, a „magakelletés” veszélyességét. A stílus rejtelmeit többek között Babits és Kosztolányi példájával támasztja alá. A közismerten tökéletes formaművész Babits kései verseiben „akadozik, botlik, dadog”. Miért nem ír úgy, mintha „kisujjából rázná ki”? De hogyan tehetné meg, amikor - mint Illyés úja - „a szívben már őszi ágrecsegés van”. S egy számára valóban borzongató példára hivatkozik: Babits is, Kosztolányi is rákban szenvedtek és rákban haltak meg. Kosztolányi erről csupa- friss stílusban, csengő rímekkel számol be a Száz sor a testi szenvedésről című versében. Babits verse, a Beteg klapancia pedig „dülöngő, botladozó” sorokkal szól olvasóihoz, csaknem „klapanciaszerűen”. Illyés Gyulának az a határozott véleménye, hogy Kosztolányi versében a betegséget látszólag legyőző fölény, „vagy - annak hősi fitogtatása” - jelenik meg. Babits verse fejezi ki hitelesebben a költő fájdalmát. Tehát Illyés, a költő még hitelesebben érzi, tudja, hogy a költők stílusa mit fejez ki, hogyan, milyen eszközökkel, hogyan illeszkedik a megfelelő stílus a megfelelő tárgyhoz, mondanivalóhoz. Juhász Béla már a Füvek példájának verseit olvasva - észrevette Buda Ferenc összetett természeti képeit, a „megszólaló kő” szimbólumát, a „vas-szelídségű” füvek ellentmondásait (és azok egységét). Kabdebó Lóránt a költő képeinek pontosságáról, eredeti jelképrendszerérői vallott. Vasy Géza Buda vas-világának feleselését 46
