Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Vasy Géza: Csöndország költője

Csöndországban felhangzó sirám. így a háló — miként maga a pók is - kétértelmű jelképpé válik. A foszlandóból valami érvényes és hasznos alakul ki, a néma lény dolgozik. Munkájának eredménye szétrombolható, akárcsak bármely emberi mű. A pók ugyanakkor képes az újrakezdésre is. Ennek lényegi voltára utal Buda Ferenc egy jóval korábbi versének képzete: „Pókok türelme segít, ha láz van, / gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.” (Lennék kisgyermek). A pók viszont ragadozó állat is, a háló befonja és megöli az áldozatokat. A háló képe tehát beleillik a vers negativitá- sokat soroló leltárába, az ideiglenesség képzetkörébe, ugyanakkor „kötés” is, s ez ugyancsak kétjelentésű fogalom, hiszen nemcsak az adott hazához kapcsolódik, hanem annak sajátos sorsához, állandósult ideiglenességéhez is. Arra is gondolhatunk, hogy a néphit szerencsejelképnek tartja a pókot, hálójával pedig sebeket gyógyítottak. A seb pedig „fizikailag” is nyilvánvaló: „hátamban a kés”. Erre a kijelentésre következik a pók munkája, a vízvezeték jajgatása, a gyógyszerérvényű hóhullás, majd a mentősziréna baljós zenéje.

Megmenthető-e még az élet? Ezzel a nyitva hagyott kérdéssel fejeződik be a költemény, s e kérdés a legfontosabb a költő számára, hiszen ő, mint az Évgyűrűk bilincsei c. prózakötet bevezetőjében megvallotta (1988): „Legfőbb értéknek én az életet tartom, a maga határtalan gazdagságában, változatosságában. Fontosság tekintetében számomra minden csak utána következik, így a költészet, az irodalom is. Ez utóbbiak - s egyben az összes emberi tevékenység, intézmény, eszme, törekvés — egyetlen megbízható mércéje az, hogy mennyiben szolgálja az élet fönnmaradását és egészséges kibontakozását. Civilizációnk eddigi útját, jelenlegi állapotát s jövőbeli esélyeit vizsgálva nem sok alapja van a derűlátásnak. Az önzés alattomos csatornája már-már helyrehozhatatlan károkat okozott a lelkekben éppúgy, mint a társadalmakban, avagy a bioszférában. Mégis bíznom kell benne, hogy a fölgyülemlett félelmetes energiákból méltóbb, szelídebb célokra is futja majd, különben meg kellene tébolyodnom, arra gondolván: mi vár gyermekeinkre.”

A lélek- és a természetrombolás összefügg tehát, s a kétely ellenére is reménykedni kell abban, hogy a beteg társadalom képes lesz gyógyítani önmagát: eltakarítva a lélek meddőhányóit, a szemetet, megbékítve a természetet, eltüntetve a manipulátorokat. S akkor az a világ, amelyet a versben a feloldatlan és feloldhatatlannak mutatkozó ellentétek határoznak meg, átformálódhat. Nem lesz már mindegy, hogy milyen az évszak, lesz oldás is meg kötés is és elhangozhat minden gondolat, megtörténhet minden értelmes cselekvés és korlátozódik az értelmetlen. December elsejére, amely a végső hónap kezdő napja, az intenzív gyógyulás időszaka után következhet az igazi újrakezdés, a krónikus jelent felváltja majd a krónikára érdemes jelen a maga értékbiztonságával.

Ily határozottan természetesen ez nincs benne e költeményben, azonban nemcsak a rejtett motívumok, nem is csak az idézett prózai vallomás teheti mégis hitelessé a reményt, hanem más versek is, leginkább ideilleszthetően a Március, amely a tavaszt, a kezdetet, ismét Petőfit idézi meg, felkiáltással nyomatékosítva, hogy az a nevezetes március tizenötödike „Hiába mégsem volt, / mégsincs hiába!”

44