Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Legenda Bárczi Gézáról (Szathmári Istvánnal beszélget Albert Zsuzsa)
kozott Kosztolányira, aki — bizonyára sokan tudják, - így nyilatkozott, szeretjük a falut, de szeretjük a ligeti tájszólást is. Majd így folytatta: „Ugyanúgy színesíti, gazdagítja, táplálja nyelvünket (ti. az argó), ahogy a vidéki népnyelvek táplálják hosz- szú időn át. A jassznyelvi szavak először az ifjúság, a diákság nyelvébe hatolnak be, majd a köznyelven áthaladva az irodalmi nyelvbe érkeznek. Először csak mint jellemző környezetfestő kifejezések szerepelnek, aztán elteijednek, és véglegesen beilleszkednek a köznyelvbe.” Természetesen nem minden szóra érvényes mindez, szerepel benne nagyon sok durva, trágár szó is, ez biztos, de hogy nem nullifikálhatjuk az argót, különösen ma, az nem vitatható. És az ifjúság nyelvét sem, egyébként az ifjúság nyelve áthatol a középkorúak nyelvébe is. Albert Zs.: Megjelent Bárczi tanár úr munkáiból egy antológia, amelyet Szathmá- ri István és Papp László szerkesztett, és Szathmári tanár úr írt hozzá előszót, pályaképet, ez most volt a kezemben, de megjelent a Halotti Beszéd című elemző munka is. Szathmári - Bárczi tanár úr a nyelvemlékek közül többet előadott, én is hallgattam a Halotti Beszédet is. Egy ómagyar kori történeti nyelvtant akart megírni tulajdonképpen, ezt jelzi is több írásában, és ennek nagyon sok részlete készen volt. Megírta a Tihanyi alapítólevélről szóló monográfiáját 1951-ben. Ezt folytatta tovább, ebben a Halotti Beszédről szóló munkában is. Azonban, sajnos, mivel közben sok mindennel foglalkozott, ez az ómagyar kori nyelvtan nem készült el. Pontosabban ennek az elemei megvannak ebben az Abaffy Csilla és Abaffy Erzsébet által szerkesztett Bárczi-könyvben. Hallgattuk, mondom többször, professzor úr javítgatta, igazgatta, de hát csak halála után, posztumusz kötetként láthatott ez is napvilágot. Albert Zs.: - Ahhoz, hogy valaki ilyen nagy munkát végezzen, nemcsak nagy tudás, szorgalom, hanem nagy szeretet is kell. Én a nyelvészek között gyakran tapasztaltam azt a játékossággal vegyült szeretetet, ami nemcsak rá volt jellemző. Emlegette az imént Tosu tanár urat, aki Pais Dezső volt, Tosu tanár úr viszont úgy emlegette Bárczi Gézát, hogy Benő tanár úr. Ez a „tanár úr” megszólítás - ők sose professzor urak voltak — ez az Eötvös-kollégiumból ered, úgy tudom, bár az, hogy Benő tanár úr, ez ugye másra utal? Szathmári I.: - Igen. Ez tulajdonképpen Arany János „Tetemrehívás”-ára a Bárczi Benőre való utalás. Én számtalanszor hallottam. A két professzor rendkívül jó viszonyban volt egymással, soha nem tapasztaltam azt, hogy akár csak egy kicsit is összekaptak volna, pedig Pais tanár úr hajlamos volt a hirtelen haragra. Bárczi kevésbé. De Kniezsa professzorral, aki a legkiválóbb szlavista volt, akit én valaha is ismertem, azzal bizony össze-összekaptak. Albert Zs.: - Erről jut eszembe a Kruzsok, ahová a nyelvészek jártak, az Erzsébetbe. Szathmári - Igen, mindenképp akartam beszélni a Kruzsokról én is, több okból. A kruzsok szó kört jelent, mégpedig orosz nyelven. A múlt század 70-es éveiben, Budencz József, a kiváló, Németországból ideszármazott, de igen jó magyar emberré lett és a finnugrisztikát megalapító professzor hozta létre a Kruzsokot, azzal a céllal - ezért orosz a neve -, hogy tanuljanak a finnugarisztikával, a finnugor nyelvekkel foglalkozók oroszul. Hiszen akkor, Magyarország kivételével, Finnországot is belevéve, minden finnugor nyelvet beszélő nép Oroszországhoz tartozott, és nem lehet boldogulni az orosz nyelv nélkül, egyébként ma sem lehet annak, aki finnugor nyelvekkel foglalkozik. De amint aztán kiderült, a fehér asztal mellett bizony az orosz nyelvtanulás hamar abbamaradt, viszont megmaradt a találkozó, különböző időpontokban, volt úgy, hogy minden héten, volt úgy, hogy havonta. A fénykorát kb. az ötvenes, hatvanas években élte, amikor Tosu tanár úr volt a nesztora. Engem 90
