Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Komáromi Attila: Cseppben a tenger (Őrszigethy Erzsébet: Birsalmasajt)
pülés - Dormánd és Besenyőtelek - lakói közül biztosan sokan elolvassák újabb kötetét, de abban már kételkedem, hogy kis hazánk falusi embereinek kedvelt olvasmánya lesz a Birsalmasajt. A tíz forint híján ezer forint árú könyv kevés kétkezi dolgozó polcára kerül, de a közkönyvtárak szűkreszabott költségvetése sem bíztató, nem beszélve arról a sajnálatos tényről, hogy manapság az olvasás nem a divatos időtöltések közé tartozik. Akik pedig még most is lelkiismeretlen-nyugalmat erőltetnek magukra, vagy pedig indulatokat próbálnak felkorbácsolni? Nos, azok - tisztelet a kivételnek - jobban bíznak saját információs forrásukban, mint a lelkiis- meret-ébresztő szociográfusokban. Mégis bizakodhatunk, mert az értékeknek - egyszer - meg kell találniuk a célzott közeget. Az írónőnek is lehetnek kételyei, de felelős írástudóként teszi a dolgát: kutatja a hazai társadalmat, figyel a változó valóságra, a gondolkodásba beépült legendákra, a tényekre, a történelem cselekvőire, a változások szerencséseire és szenvedőire. Kételkedik, de bizakodik is, ezért ajánl gyógyírt politikai nyavalyáinkra - a régid dormándiakhoz igazodva - birsalmasajtot. „Az úr, ha feje fáj, egész éjszaka sétál a sötét szobában és sóhajtozik, és ha már halálát érzi, eszik egy kis birsalmasajtot vagy befőttet. Amióta én emlékezem, így lett a befűzött és a birsalmasajt a falusi nehéz betegek leghatásosabb gyógyszere” — idézi a dormándi születésű Remenyik Zsigmondot, könyve címének magyarázataként Orszigethy Erzsébet. Néhány sorral lejjebb viszont ezt olvashatjuk: „... ha kilábaltak betegségükből, minden dicsőség a birsalmasajtot és a befőttet illette, ha belepusztultak, a természet rendje teljesedett...” A Birsalmasajt hatásos gyógyszer lehet, csak eljusson azok kezébe is, akiknek szánták! Mert - Buda Ferenccel szólva - konok hit nélkül nem megy! Orszigethy módszere emlékeztet a klasszikus szociográfusokéra. Besenyőtelken a nyolcvanas években járt a Néprajzi Múzeum kutatócsoportjával, forgatta és használta szociológus, közgazdász és történész kollégái tanulmányait és interjúit, Dormándon beszélgetett, jegyzetelt, magnózott. így tudott távolságot tartani és belülről láttatni, ami a jó szociográfus egyik alaptulajdonsága. Felkérésre a falusi elit történetének összehasonlító vizsgálatával is foglalkozott. Ilyen háttér után született meg a két település szociográfiája, cseppben a tenger: a magyar vidék társadalomrajza. A történelmi visszatekintést sem mellőzte. Fontosnak tartotta szembenézni a múlttal, de tudja azt, hogy más szembenézni, mint szentesíteni. Ezért igyekszik a vidék történelmének tényeit több oldalról megvilágítani, a visszamelékezések is ezt szolgálják. Itt- ott feltűnik az a reális veszély, hogy az egyén történetét a történelem tényei fölé helyezze, vagy azzal helyettesítse, de a buktatókat többnyire kikerüli a szerző. A feladat, a múlt élvezetes és igaz bemutatása nem egyszerű, hiszen egy generáció életében háromszor változtak meg a falusi tulajdonviszonyok. Közben romlott, pusztult eszköz, jószág, emberi érték és megszakadt a mezőgazdasági civilizáció folyamatossága is. A hatalom és képviselői változtak, mély nyomot hagyva a régiekben és újakban. A magyar falu históriája színes volt az elmúlt évtizedekben. Nemcsak fehér és fekete, hanem színes, mint gyermekkorunk összetákolt kaleidoszkópja. Ezt a sokszínűséget illesztette össze jó ízléssel, az arányokra is ügyelve Orszigethy Erzsébet. Mozgott, változott a magyar vidék az elmúlt évtizedekben. Mozgott, a szó szoros értelmében, hiszen a községekből városba vagy más községbe irányuló vándorlás évi átlaga többször meghaladta a kétszázezret; 1957- ben több mint 300 000 volt. (A községi népesség aránya ekkor esett 50 % alá.) De az ingázók száma még figyelemre méltóbb. Huszonhat évvel ezelőtt közel másfélmillió ingázó munkás volt Magyarországon és ezek kilencven százaléka községekből járt el. De mozgott, változott a társadalom más értelemben is. Az üzemekben, építőiparban maradt volt parasztok szakmát tanultak, társadalmi biztosításhoz, több pénzhez, nagyobb társadalmi, politikai megbecsüléshez jutottak új munkahelyükön, mint a mezőgazdaságban. Számos példát említ Orszigethy Erzsébet is. „Áron hamarosan kivergődött a segédmunkás-létből, hegesztőszakmát tanult. A hatvanas években Miskolcon helyezkedett el, s hogy mielőbb házat építhessen, erején felül dolgozott. Több olyan félesztendő telt el, hogy nyolc óra helyett napi tizenhat órát dolgozott.” - írja egyik szereplőjéről. Emberi sors, mindennapi, hétköznapi helyzet van e néhány sor mögött. Az írónő megállapításai, interjúalanyainak szavai korképet tükröznek, amelyek olykor már kórosak, máskor pedig csak szikár életképek. 95
