Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - A nyolcvanéves Révész László professzor köszöntése (Összeállította és a bevezetőt írta: Szekér Endre)
3. A trianoni béke és a magyar kisebbség (részlet) Az első világháború alapvetően megváltoztatta Európa képét, s a Párizs környéki, úgynevezett békeszerződések az igazságos, mindegyik fél részére elfogadható területi rendezés és a kisebbségi sorba taszított milliók alapvető állampolgári és szabadságjogainak biztosítása helyett csak arra szolgáltak, hogy Európának, mint vezető politikai erőnek a sírjához az első kapavágást tegyék. Az előbbi nagyhatalmi imperializmus helyébe a Franciaország által rendkívül erősen támogatott kisállamok imperializmusa lépett. Önrendelkezés és kisebbségvédelem Az első világháború után 9 millió német, több mint 3,3 millió magyar, kb. 3,5 millió ukrán, 4,5 millió fehérorosz, 3,3/4 millió zsidó nemzetiségű polgár jutott kisebbségi sorba idegen uralom alá. A párizsi béke „szerződések” 1919 /20-ban azonban mégsem tartalmaztak semmiféle rendelkezést sem a nemzetek önrendelkezési jogának elismeréséről, holott Wilson amerikai elnök 14 pontból álló programjának - amelyet a hadviselő Entente-államok elismertek - a háború utáni rendelkezéssel kapcsolatosan ez volt a legjelentősebb követelménye. Az amerikai-német jegyzékváltás a háború végén (1918. október 3-án és 10-én) abból indult ki, hogy a Wilson-féle önrendelkezésről szóló elvek a jövendő békeszerződés alapját kell alkossák. Miután az ön- rendelkezés elvét Párizsban elvetették, az amerikai delegáció elhagyta a francia fővárost, és megtagadta az úgynevezett béke-„szerzödések” aláírását és ratifikálását. Hasonlóan járt el Amerika az ún. kisebbségvédelmi szerződésekkel kapcsolatban is. Az 1917. január 22-i Wilson-jegyzékben a következő áll: „Nincs magasabbrendű (cél), mint a szervezett népek egyenjogúsága. Egyetlen béke sem lehet tartós, ha megengedi, hogy a népek, mint valami labda egyik kézből a másikba, egyik úrtól a másikig dobálódjanak. Az a béke, amely ezt az alapelvet nem ismeri el és nem teszi magáévá, kezdettől fogva sikertelenségre van ítélve. Az ilyen szerződés nem épülhet tudniillik az érdekelt népek hitére vagy akaratára... A világ csak akkor élhet békében, ha az élet biztosítva van; ott, ahol az akarat lázadozik, ahol a szellem nem térhet nyugovóra, és ahol megértés sem uralkodik az igazságosság, szabadság és jog iránt, nem lehet biztonság... Egyetlen nép sem terjesztheti ki hatalmát egy másikra... Ezek az amerikai alapelvek... Mi nem képviselhetünk más princípiumokat....” A háború után létrejött Népszövetség alkotmánya sem vette fel pontjai közé az önrendelkezési jogot. A győztes nagyhatalmak - illetőleg főként Franciaország - az önrendelkezési jog helyett a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi elismertetésére akartak szorítkozni, s ezek biztosítását deklarálták, de gyakorlati megvalósításukkal nem törődtek. A kisebbségvédelem tulajdonképpen a nemzeti önrendelkezést helyettesítő biztosíték kellett volna legyen az újonnan alakult államokban. Az új államok (a három utódállam és Lengyelország) számára a kisebbségvédelmi szerződés aláírása az önálló államiság elismerésének előfeltétel volt, a balti államoktól pedig kisebbség- védelmi deklarációt követeltek és kaptak a győztes nagyhatalmak. Ezek a szerződések tartalmuk szerint garantálták az állampolgári egyenjogúságot, nemzetiségi és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül, elismerték az új államokban élő nemzeti kisebbségek állampolgári jogait, valamint az optálás jogát is a vagyoni érdekek teljes biztosításával; az egyes államok kötelezték magukat a szabad és egyenjogú nyelv- használat biztosítására, nemzetiségi iskolák létesítésére és például Románia kötelezettséget vállalt a székely és szász „közösségek” (communities) állami és helyi költség- vetéséből történő arányos támogatására. A kisebbségi szerződés 1. cikkelyében 74
