Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Kovács István: Hontalanok szövetsége (Várallyay Gyula: „Tanulmányúton”. Az emigráns magyar diákmozgalom 1956 után)
ról így ír Priszkosz: „A pohárnokok, helyi szokás szerint, serleget adtak a kezünkbe... A székek a terem két hosszanti fala mentén sorakoztak, középen egy kereveten ült Attila... A legidősebb fiú a király kerevetén ült, de nem mellette, hanem a kerevet szélén, és apja iránti tiszteletből szemét a földre sütötte. Amikor már mindenki helyet foglalt, egy pohárnok lépett Attilához, és tele fapoharat nyújtott neki.... Atöbbi barbárnak és nekünk ezüsttálon pazar ételeket szolgáltak fel. Attila számára nem volt egyéb, mint hús a fatálon.” Évszázados nomád szokás szerint, hatalmas dínom-dánom kezdődött, melynek keretében az elmaradhatatlan bohóc is fellépett. Latinból, hímből, gótból gyúrt nyelvet zagyváit össze-vissza, amivel kacajra ingerelte a zord hun vitézeket. „Kivéve Attilát, Attila mozdulatlan maradt, arckifejezése nem változott, sem szóval, sem arcrándulással nem árulta el érzelmeit. Csak amikor legkisebb fia, Ernák volt a fiú neve, lépett be, s állt meg előtte, enyhültek meg vonásai. Megsímogat- ta a fiúcska arcát, és szelíden nézte.” 453 tavaszán Attila agyvérzésben meghalt. O volt az utolsó hím király, akit ősei nomád pompájával temettek el. A hunok levágták hosszú varkocsaikat, arcukat megvagdosták a gyász jeléül. A holttestet széles mező közepén, díszes sátor alatt ravatalozták fel. Koporsója fedelét arany-, ezüst- és vaslemezekkel pántolták össze, majd — a nomád fejedelmek szokása szerint - éjjel titokban a földbe rejtették. Vele temették díszfegyvereit, ragyogó lószerszámait, fejedelmi jelvényeit. A hármas koporsó és a Tiszába temetés legendája jóval később keletkezett. A középkori krónikáshagyomány mit sem tud róla. Móra Ferenc jött rá, hogy a reformkorig híre-hamva sincs ennek a „hagyománynak”. A hiedelem eredetét kutatván Ipolyi Amold Magyar Mithológia című művéig nyomozott visszafelé és ezt tartja ősforrásnak, melyet azután Jókai Mór és Gárdonyi Géza művei tettek általánosan ismertté, - mindmáig ki- irthatatlanul - népünk körében szívósan továbbélő, megcáfolhatatlan valósággá. Bóna István négy évtizede igyekszik a régészet leleteivel, - egykorú források segítségével — fellebbenteni azt a fátyolt, mely a hunok történetét takarja. Gazdag ásatási tapasztalatát osztja meg velünk ebben a kitűnően illusztrált könyvében, mely nemcsak régészeti kézikönyvnek számít, hanem egyúttal a magyar föld múltja iránt érdeklődő nagyközönségnek is íródott. (Corvina, Budapest 1993.) Kőhegyi Mihály Hontalanok szövetsége Várallyay Gyula: „Tanulmányúton”. Az emigráns magyar diákmozgalom 1956 után Megrendítő, hogy a nemzeti egység 1956 őszén mennyire nem volt üres szólam. Mégis, az odaadás és a szeretet mind kevésbé felidézhető drámájának szereplői talán abban voltak legegységesebbek, hogy követeléseikkel, jelszavaikkal, vállalt jelképeikkel a Népek Tavaszának magyar forradalmához kötődtek, s az idegen függőséget szimbolizáló vöröscsillag helyébe Petőfi „Ezernyolcszáz- negyvennyolcának” csillagát állították. Oly elevenen vállalták ennek örökségét, mintha az októberi fiatalokat valójában csak egy bő félév választotta volna el március legendás ifjúságától. Örökségének tudatosítása és vállalása is mérhető erőforrása lett a felkelt népnek; mintha valóban azt hitte volna, hogy a Kemény Zsigmond által elsiratott legöntu- datosabb ifjakból álló márciusi sereg fölkel sírjából és az ország megsegítésére masírozik — átlépve a világosi síkság puskagúláin és ágyúkat beborító lobogóin. De Világos felől is csak a szovjet tankok jöttek 1849 őszének gyászszalagját vonszolva magukkal. A két forradalmat a megtorlás hasonló jellege is egymáshoz láncolta: 1956 mártírjainak szemgödrében Haynau áldozatainak vádoló tekintete izzik... Természetes, hogy a forradalom legázolá- sával emigrációba kényszerítettek politizáló része azonnal magától értetődőnek tartotta a Kossuth-emigráció szellemi örökségének vállalását. Hogy méltónak bizonyult rá, azt az 1956-os magyar emigráció legendásan jó híre bizonyítja. Ézt oly eredménytelenül próbálta a Kádár-rendszer bemocskolni, hogy már letűnte előtt hosszú idővel kénytelen volt felhagyni a kudarcot-kudarcra halmozó kísérlettel. Pedig köztudott, hogy a hontalanság jellegéből és lényegéből eredően mennyire töré106
