Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Pomogáts Béla: Egy diadal veresége? (A magyar ötvenhat emlékezete és öröksége)

gének megfelően, hiszen „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Az utóbbi hat esztendőben, annak ellenére, hogy a hivatalos Magyarország a forradalom nemzeti ünnepén és a miniszterelnök vértanúhalálának emléknapján lobogó zászlókkal, trombitaszóval, katonai díszegységekkel, hatalmas koszorúkkal és emelkedett beszédekkel tisztelgett 1956 emléke és öröksége előtt, ez az emlék és örökség érzékelhető módon háttérbe szorult, a társadalom részéről közönyösség mutatkozik meg iránta, mintha a hivatalosság megfosztotta volna az ünnepet attól a bensőségesség- től, személyességtől, kathartikus erőtől, amely még 1989-ben, sőt a harmincöt éves évfordulón, 1991-ben is valóságos tartalmat adott számára.

Ötvenhat emlékének és örökségének a gondozása ezért ma is elvégzendő feladatnak tetszik. Történelmünknek ezt a megszentelt eseményét meg kell tisztítani mindattól a hordalékanyagtól, amelyet az elmúlt esztendőkben pártpolitikai célzattal, egyéni és csoportérdekektől hajtva ráerőltettek, el kell utasítani a történelmi torzításokat, fel kell lépni a közönnyel szemben. És fel kell lépni azokkal szemben is, akik netán arra törekszenek, hogy - igazolást keresve az 1994-es szocialista választási győzelemben - 1956-ot ismét elhallgattassák, lekicsinyeljék vagy megrágalmazzák. Minden olyan törekvés elfogadhatatlan és megengedhetetlen, amely meg akarná ingatni a magyar forradalomnak azt a történelmi státusát, amelyet 1989 óta a nemzet emlékezetében hivatalosan is betölt, amelyet hatályos törvény is szentesít. A demokratikus és szabad Magyarországnak, akármelyik parlamenti párt alkotja kormányát, van néhány eszmei pillére, amelyet senkinek sem szabad megrendítenie: ilyen a nemzeti függetlenség, a polgári szabadság, a többpárti demokrácia, a nyugati mintájú szociális piacgazdálkodás, a határokon túli magyarságért vállalt felelősség, az európai csatlakozás ügye és ilyen 1956 szellemisége, öröksége is.

Ennek az örökségnek a védelmében és gondozásában alakult meg 1994 kora nyarán az az Ötvenhatos Emlékbizottság, amely a magyar forradalom és szabadságharc emlékét és örökségét kívánja ápolni, gondozni, tisztán tartani és megismertetni a közvélemény széles köreivel, mindenekelőtt az ifjúsággal. Amikor fél évszázada, 1942 tavaszán Bajcsy-Zsilinszky Endre, Barankovics István, Illyés Gyula, Kovács Imre, Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Varga Béla, Veres Péter és mások aláírásával a Magyar Történelmi Emlékbizottság ismeretes felhívása megjelent, ez az emlékbizottság a nemzet történelmi hagyományainak ápolására, megőrzésére és elmélyítésére szólította fel a közvéleményt.

Valami nagyon hasonló lehetne az emlékbizottság küldetése is: helyre kell állítani a magyar 1956 valóságos szellemiségét és politikai, valamint erkölcsi örökségét, vissza kell adni az ünnep méltóságát és közösségi hitelességét is. Az ötvenhatos forradalmat újra el kell helyezni a nemzet szellemi panteonjában, abban a körben, amely a magyarság identitását, önmagáról kialakított tudását és önérzetét szabja meg. Csak így lehet elérni azt, hogy a magyar társadalom és annak vezető politikai elitje, az ötvenhatos eszmék látszólagos győzelme után néhány esztendővel ne árulja el ismét 1956-ot. Ennek érdekében át kellene alakítani az ünneplés rendjét is olymódon, hogy október 23-a valóságos szabadságünnep és népi ünnep legyen, akár március 15-e, június 16-a pedig a megemlékezés és a kegyelet napja, ahogy október 6-a. És mindkét nap az ország, és ne pusztán a kormányzat ünnepe legyen: a népi megmelékezést ne szorítsa korlátok közé, ne gyűrje maga alá az állami protokoll.

Olyan törekvések ezek, amelyek révén talán újra lehetne alapítani az ünnepet. Jó volna hinni abban, hogy a magyar társadalom előbb-utóbb majd megérti ezeket a törekvéseket, támogatja az ünnep „újralapítását”, és most: a forradalom harminckilencedik évfordulóján megint az 1989-ben tapasztalt azonosulással és szolidaritással áll 1956 híres „lyukas” zászlai alá, amelyeket azóta tovább tépett a történelem.

76