Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Pomogáts Béla: Egy diadal veresége? (A magyar ötvenhat emlékezete és öröksége)

alapelvei. Azt azonban semmiképpen sem lehet tagadni, hogy az ötvenhatos forradalom szellemi vezetői egy olyan társadalomra gondoltak, amely természetesen az egyéni szabadságra, következésképp a magántulajdon és a vállalkozás szabadságára épül, egyszersmind a szociális egyenjogúság és felelősség elveire is, és messzemenően érvényesíteni kívánja azokat a követelményeket, amelyeket a szociális igazságosság megjelöl. Az ötvenhatos forradalom nagy egyéniségei, közöttük mindenekelőtt azok, akik a 301-es parcellában és ennek környékén a nemzet „Pant- heonjában” nyugosznak, ugyanúgy elutasították a rablókapitalizmus kíméletlenségét, mint a rablókommunizmusét. Nem hinném, hogy Nagy Imre, Németh László, Bibó István, Mindszenty József és persze a névtelen felkelők, az egyetemisták, a Corvin-közi fiatalok álmaiban mint vágyképek megjelentek volna a „spontán privatizáció”, a „bankkonszolidáció”, a többmilliós „végkielégítések” fogalmai.

Gondolnunk kellene arra, hogy június 16-a nemcsak protokolláris esemény, nem egyszerűen alkalom arra, hogy a 301-es parcellában sötétbe öltözött urak elhelyezzenek néhány koszorút, hanem figyelmeztetés is. Akik a kopjafák és sírkeresztek alatt porladnak, meghaltak valamiért: az ország, amely rájuk hivatkozik, mikor fogja szemügyre venni szellemi és erkölcsi örökségüket?

Újraalapítani az ünnepet

Amidőn 1988 tavaszán az ötvenhatos forradalom és szabadságharc harminchét résztvevője a magyar társadalomhoz intézett felhívásában 1956 vértanúinak és a magyar forradalomnak történelmi igazságot követelt, majd amikor 1989 nyarán a nemzet Nagy Imrétől és vértanú társaitól ünnepélyes búcsút vett: a történelemnek egy ünnepi és kegyelmi pillanatában, sokan úgy hittük, hogy az ország életének ezentúl 1956 lesz a vezérlő csillaga, miként volt korábban 1848, egy évszázadon át. Akkor a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapítói, majd a nemzeti temetés után és részben következtében kibontakozó független politikai mozgalmak, és talán így is mondhatom: a nemzet döntő többsége mintegy megfogadta, hogy vállalja és beteljesíti 1956 örökségét és akaratát.

Sajnos, nem jelenthetjük ki, hogy minden tekintetben teljesültek volna az ötvenhatos forradalom követelései, törekvései, és megvalósultak volna azok a nagy remények, amelyek 1989-ben, 1990-ben lelkesítettek bennünket. A szabaddá vált ország hamarosan belső politikai és erkölcsi válságba merült, a széles körben várt gazdasági, társadalmi és erkölcsi felemelkedés igazából elmaradt, tulajdonképpen ma is adósai vagyunk 1956 szellemiségének és akaratának. A forradalom leverésének kárvallottjai, azok a tízezrek, akiket a megtorlás áldozataiként a kádárista hatalom a börtönök és inemálótáborok sötétjébe taszított, igen nagy részben 1989 után sem tudtak felemelkedni abból a szomorú elesettségből, amely a diktatúra évtizedeiben osztályrészük lett. A forradalom résztvevőinek erkölcsi elismerése és kárpótlása sem volt teljes és általános: a megtorlás áldozatainak megkövetése sokszor elmaradt, és a bűnösöknek, a cinkosoknak többnyire eszükbe sem jutott, hogy valamilyen önvizsgálatot tartsanak, ráadásul jóval kedvezőbb anyagi körülmények között élhetnek, mint áldozataik. 1956 szellemi és erkölcsi örökségére sokszor erőszakos politikai törtetők tették rá a kezüket, így a magyar forradalom hitelessége nem egyszer csorbát szenvedett.

A magyar forradalom és szabadságharc emlékét sokan és sokszor rágalmazták és gyalázták a kommunista „kemény” és „puha” diktatúra évtizedeiben, mások pedig, a társadalom legnagyobb része hallgatott róla, a közismert wittgensteini bölcsessé75