Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Pomogáts Béla: Egy diadal veresége? (A magyar ötvenhat emlékezete és öröksége)
kát a Moszkvából érkező rágalmakat, amelyekkel éppen 1956 ellenségei szerették volna a vértanúvá vált miniszterelnök alakját lejáratni és becsületét kikezdeni. Az 1994-es választások óta viszont, eltekintve attól, hogy az állami ünnepek pro- tokolljában 1956-nak továbbra is nagy szerepe van, feltűnően nagy hallgatás veszi körül a magyar forradalom és szabadságharc emlékét. Mi több, máris hallani óvatosságra intő vagy fanyalgó tanácsokat, amelyek eltúlzottnak tüntetik fel azt a közéleti megbecsülést és hivatalos kultuszt, amely 1989 után e forradalom emléke körül kialakult. Ismét megjelent az a korábbi: a Kádár János-féle pártapparátus részéről 1956 novembere és 1957 januárja között hangoztatott, mondhatnám így: „átmeneti” megítélés, amely csupán az „októberi események” kitörését ismeri el forradalmi népmozgalomnak, későbbi történetében viszont már valami „retrográd” törekvést fedez fel. (Legutóbb Gosztonyi Péter tiltakozott az ilyen megközelítések ellen a Bécsi Napló című kéthavi folyóirat 1995 július-augusztusi számában!) Nem mondhatnám, hogy a magyar 1956 emlékét újabb „történelmi átértékelés” veszélyezteti, az azonban kétségtelen, hogy olyan kritikai minősítések jelentek meg vele kapcsolatosan, amelyek távolodni látszanak attól a nemzeti közmegegyezéstől, amelyhez a hazai politikai és szellemi élet, a legszélesebb társadalmi köztudat 1989-ben eljutott, és amelyet az 1990-ben választott demokratikus magyar ország- gyűlés első törvénye szentesített. Nyilván nem véletlenül, minthogy a szocialista párt 1994-es választási győzelmével számosán kerültek a hatalomba vagy ennek közelébe olyanok, akik évtizedeken keresztül szajkózták azt a hivatalos véleményt, amelyet a magyar forradalomról a Kádár-rendszer kialakított és beléjük sulykolt. Ezek a magyar forradalom utóéletét, pontosabban „feltámadását” és újabb „befogadástörténetét” kisérő szomorú jelenségek valójában ismét kedvezőtlen helyzetbe hozták 1956-ot. A fiatal nemzedékek, különös tekintettel arra, hogy a magyar forradalomról korábban nem szereztek hiteles ismereteket, mind erősebb kiábrándulással tekintettek azokra, akik a nagy nyilvánosság előtt 1956 emlékét képviselték, illetve akár erőszakos eszközökkel is el tudták érni, hogy ennek a képviseletnek ők legyenek a hivatalos letéteményesei. A forradalom öröksége következésképp megfakult, a tépett zászló tovább rongyolódott, és mára 1956 emléke ismét a közös emlékezet kaotikus mélyvilágában merült el. Annak idején, legalábbis a nyugati világban, sokan úgy beszéltek 1956-ról, mint egy időleges vereség erkölcsi diadaláról; 1968-ban Molnár Miklósnak ezzel a címmel jelent meg könyve Párizsban: Victoire d’une défaite (Egy vereség diadala). Most viszont, úgy tetszik, a történelem és a rendszerváltozás által igazolt diadal szomorú vereséget szenvedett, talán szomorúbbat, mint a Kádár János-féle ellenforradalom után, hiszen ma szabadon lehetne beszélni róla és szabadon lehetne élni politikai örökségével. Most, hat esztendővel a történelmi temetés után, el kellene gondolkodni azon, vajon mit lehet tenni a magyar forradalom igazi szellemiségének helyreállításáért, azért, hogy 1956 emléke ismét tiszta fényben álljon az utókor előtt, mint akkor, ott, a Hősök terén és a 301-es parcellában 1989. június 16-ának megrendítő és sorsfordító óráiban. A történelmi igazságtétel ugyanis nem ért véget, 1956 igazságáért mindig újra meg kell küzdeni, és ennek az új küzdelemnek, úgy tetszik, lassan ismét elérkezik az ideje. Történelmi örökség A történelem szüntelenül együtt jár a múlt befogadása és értelmezése körül vívott küzdelmekkel. A múlt nagyszabású eseményei nemcsak a jelen idejű tájékozódást 68
