Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű (Domokos Mátyás sorozata)

Műhelytitkok a közelmúltból

Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

Domokos Mátyás sorozata

^ if ézzétek! Ez a Zelk se egy Dzsingisz kán...—bökött a mutatóujjával Nagy Lajos a Bucsinszky-kávéház ajtaján gyámoltalanul beleskelődő fiatal költőre, még a harmincas évek elején. S ami igaz, az igaz: a partiumi zsidó kántor ágrólszakadt fia valóban nem lehetett - nem volt - világhódító jelenség. Jó esetben hónapos szobákban, olykor csak a liget padjain magát meghúzó költő, aki Kassák Dokumentumában indult, majd az avantgárd „árulójaként” a Nyugat-ban folytatta, polgári foglalkozását tekintve pedig hol telefonos fiú, hol ruhatári kisegítő különböző kávéházakban, vagy éppen dodzsemkocsi-tologató és ágyrajáró. „Küszöbe nem bot- laszt, meghitten / fogad a szoba, mely honom / lesz eztán, hol hatodmagammal, / hatunk gőzében álmodom” — állapította meg fiatalon és tárgyilagos mélabúval helyzetéről, versben, mert Zelk mindenekfolött költő volt, eszmélése óta, s az is maradt nyomorúságos élete minden helyzetében: „kivert kutyák siratója”, kínjaiknak tudója, „a három napja egy sovány szúnyogra éhező békabánat” proletár lírikusa, kinek „ebek torkán kiált felém: itt semmi sem tiéd... Itt semmi sem tiéd.” — Olyan lénynek tudta magát, Akit az Isten nem szeret (még a címe is ezt volt válogatott versei gyűjteményének a hetvenes években). Illyés azt írta róla jellemzésül a Nyugat-ban, hogy ez a költő „valaha azt hitte, hogy a versektől megváltozhat az emberek sorsa... a költő szembenáll a világgal; pontosabban: a mai társadalmi renddel. Erről azonban csak fájdalommal beszél, nyilván kiábrándult a nagy szavakból.” így telt ifjúsága és férfikora első évitezede, a toloncházat is megjárva, miközben — ahogy írta — „Vártam harmincöt éven át, / hogy jön az angyal és kivált / e kínteli pokolból” (Vártam). De az angyal nem jött; helyette behívó jött munkaszolgálatra, Ukrajnába, ahol költőtársával, Pásztor Bélával aludt egy szalmazsákon, s egy volt zsidó kántor, aki beleőrült a szenvedésekbe, eltemette Adonájt; Zelk viszont 1943 nyarán, a vaszilkovói erdőben nyert egy karéj kenyeret, mert kapásból fel tudta sorolni százötven budapesti kávéház nevét.

Zelk Zoltánnak, akit a munkásmozgalom indított útnak, és „érzelmi szocializmusával” — József Attila, Radnóti Miklós és Vas István mellett — a két háború közti szellemi baloldalhoz tartozott, valóban felszabadulást hozott 1945 nagy történelmi fordulata. A költő joggal és jóhiszeműen hihette, hogy új „teremtés tanúja” a magyar világban; hogy „ím fölbukunk a föld alól / s a téli napnak fénye / a kínt, a rettegést, penészt / lemossa rólunk végre”, ahogy 1945 télutóján, Szabadság című versében mámoros szívvel énekelte.

Milyen költő-alkat volt Zelk Zoltán? „Érzelmi költő vagyok — nyilatkozta egy alkalommal önmagáról -, ahogy azt néhány bírálóm megállapította. Volt, aki azt írta rólam, hogy úgy vagyok költő, ahogy a rigó rigó. Vállalom. Szeretnék még néhány évig fütyülni, de nemcsak tavasztól télig, ahogyan a rigó - hanem télen is.”

Ez az „énekesrigó” azonban a „történelmi tél” idején betévedt a politikába: „pártos költő” lett belőle, de változatlanul „pártján a szegénynek”. Zelk, az „érzelmi forraA Kossuth rádióban elhangzott műsor szerkesztett szövege.

81