Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Podmaniczky Szilárd: A koponyám hegye (elbeszélés)

azt gondoltam, na most már elég, kijövök, és ki is jöttem. Nem akartam én bent maradni. Minek. Bementem egy darabig, megnéztem a látványosságokat és kijöttem. Odabent átfagytam, idekint újra felmelegedtem. És amikor már jól felmelegedtem, volt olyan, hogy még egyszer bementem, és megint megnéztem a látványosságokat. De ez, azt hiszem, életszemlélet kérdése. Van, aki bemegy egyszer, kijön, és nem megy be többet. Különbözőek az emberek, nem lehet mindenkit egy kaptafára húzni. Na, de harmadszorra én is csak egyszer mentem be. Nincs ott bent olyan sok látnivaló, hogy ki- s bejárkáljon az ember, vagy járkáljak én. Van bent néhány szép cseppkő, képződnek most is, csöpög róluk a víz, mintha izzadnának; soha nem jutott eszembe, hogy ez egy hatalmas állkapocs szétszórt fogsora lenne. Kár is lenne ezzel ijesztgetni magamat. Mert ha akar, összeroppant, ha nem akar, akkor minek képzelegni. Nincs itt semmi, képzelgés az egész. Hanem azok az ember alakú koromfoltok nagyon megtetszettek a falon. Egy időben rongyot is hordtam magammal, azokkal tisztogattam le őket, olyanformán, hogy amelyik a legkevésbé tetszett, mindig azt mostam le a cseppkővízzel. De ahogy beljebb haladtam disznózsíros fáldyámmal, mind több alak kormozta a falat, így hát belefáradtam a nagytakarításba, mi több, vittem kormot és a letörőiteket is visszarajzoltam. Odakint jólesett a napfény, azonkívül, hogy szárítkoztam is. Néha így jöttem ki a barlangból: na most lesüttetem magam. Rovar kevés akadt ezen a tájon, legalábbis repülő rovar nagyon kevés. Csípni egyik sem csípett, hanem egymást kapdosták el. Néha elkapott egy legyet, de ezt mindjárt egy másik. A legelső azt se tudta, melyik ellen védekezzen. De mindegy is volt szerencsétlennek. Még ha ki is szabadul, holnap vagy még éjszaka elkapja egy másik. Az aztán igaz, hogy repülő rovarokra nem lehet semmiféle gondolatot építeni, olyan egyszerű az egész. Nem mintha bonyolult gondolatokra vágytam volna akkoriban vagy éppen most is, hanem a rovarok nem elgondolkodtatóak. Egyedül csak a saját gondolataimra hagyatkozhattam, a rovarok nem segítettek semmin. Az én gondolataim pedig olyanok voltak, mint egy igen-igen lassú kalapácsütés a kényszerpihenőimen, amikor a csupasz hegyoldalban ütöttem sátrat a nap ellen, ami úgy vakított, mint egy lámpa, amelyiket felnagyítottak egy csillagvizsgáló távcsővel. Mikor először készültem hosszabb útra, csillagászok egy csoportját pillantottam meg a szikrázó havon. A csillagvizsgálónak kerestek helyet, ahol jól felépíttethetnénk, csakhogy addigra nagyon is eltértek a tervezett útiránytól és eltévedtek, és félnapos járással vezettem őket vissza az elmondásuk alapján oda, ahonnan elindultak. Talán azóta már meg is építették valahol errefelé a csillagvizsgálót, és most figyelik az eget, a csillagokat, persze korántsem olyan szép dolog ez, egyszerű tudomány, nekik ez a szenvedélyük, nem zavarnak vele senkit. Abból még baj nem lett, hogy valaki a csillagokat figyelte, annál inkább abból, ha nem figyelte. Na igen, itt is van egy kivétel. Szép, derűs éjszakán a szerpentinen a csillagokat figyelte egy ember, le is zuhant, de megmaradt, alapjában véve semmi baja nem lett. Gondolom, híre is ment, hogy mert a csillagokat figyelte. Mintha azok megvédenének bármitől, egy nyaktöréstől vagy egy légcsőhuruttól. Kár is lenne bizonygatni, nekem legalábbis, mert itt a frissben kaptam én annyi légcsőhurutot, amennyi csillag nincs az égen. Az-emberek, már ahogy így elgondolom, szeretik azt gondolni, hogy az ég fedőlapja úgy borul fölénk, mint egy védőpajzs, de ha aztán jönnek a légköri zavarok, mindjárt rezeg a léc a tudásuk alatt. Na, nem mintha én nem esnék ilyen kétségekbe, de azért itt a friss levegőn mégis18