Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Vekerdi László: Tizenkét fejezet Németh Lászlóról (Monostori Imre: Minőség, magyarság értelmiség)

A harmincas évek közepén tehát egy elbizonytalanodó világban félti Németh a magyarságot a Keletről és Nyugatról, fölülről és alulról egyaránt fenyegető elbizánciasodástól. Az elbizáncosodás-metafora jelentése természetesen jócskán összetett és - mint minden metaforáé - bizonytalan; Monostori Imre azonban biztos kézzel hámozza ki a metafora jelentés-szövevényéből Németh intencióját, amely szerint a szó a társadalmak dogmatizálódását és degradálódását fejezi ki, európai mértékben. Marc Bloch fél évtizeddel később íródott L’étrange défaite-je jut az ember eszébe, amelyben valami hasonló elbizáncosodást ró fel Franciaországnak; és már nem is a freudi hanem a jungi vagy egyenesen a Lacan-i pszichoanalízis példája lehetne, hogy ebben a Magyarság és Európa megjelenése alkalmából kért interjúban Németh a könyvet Európa és magyarság-ként aposztrofálja; Monostori nem is mulasztja el „meg[sic!]elni: „Európa és a Magyarság [sic!] című munkám tulajdonképpen a Tanú-ban megjelent tanulmányaim összefoglalása, azok számára, akik a Tanút nem olvasták. Nem szeretem ezt az írásomat, mert csalódásomat dokumentálja. Amikor írtam: még bíztam a magyar társadalomban, de ma már látom, hogy ez a mai magyar társadalom nem fogja megvalósítani eszméimet. Középosztályunk gyáva és tehetetlen. Legjobb esetben szaval, de a cselekvés elől meghátrál. Ilyenformában ez a könyvem az eszméimet kifejezi ugyan, de reményeimet nem.”

Az eszmék és remények között egyre jobban elmélyülő szakadékban a lélek többnyire vagy utópiára vagy elszigetelődésre hajlik; Németh mind a két lehetőséget vagy lehetetlenséget kipróbálta, helyesebben elszenvedte, és alkalomadtán - például a szárszói beszédben - prófétikus hevülettel ötvözte a kettőt. Monostori végigköveti mindkét út szövegeit és szövegkörnyezetét. így, ilyen „irodalomtudományosan” és szenvtelenül kell fogalmazni, hogy érzékeltessük, milyen példás pártatlansággal tálja fel Monostori Németh gondolkozásának utopizálódását és önmagába fordulását csakúgy, mint az ezáltal kiváltott válaszokat. Ahogyan például megérteti Németh Ady-víziójának és az ettől teljességgel elválaszthatatlan magyarság-eszményének fokozatos elkomorulását és elszigetelődését a harmincas évek második felében el egészen a Kisebbségben merev és nem egy vonatkozásban kegyetlen kirajzolódásáig egy egyre fenyegetőbb világból; vagy ahogyan felvázolja, hogyan rajzolódik ki, a baloldali sajtó egyre dühösebb támadásaitól kísérten, Németh nagy társadalmi csalódásából Az „értelmiségi társadalom” utópiája. Mesterien elemzi Monostori, hogy ellentétben a Tanú-korszak műveinek szociáldemokrata fogadtatásával - ami előző monográfiájának egyik fő témája volt - mekkora s gyakran mennyire érthetetlen értetlenség fogadja a harmincas évek közepétől-végétől Németh úgyszólván minden társadalmi vonatkozású elképzelését, balról és jobbról egyaránt. Ha valamit, jelen recenzens legfeljebb tán csak azt tudná Monostori széles látókörű elemzésének hiányául felróni, hogy mintha nemigen venné észre, illetve inkább nem hangsúlyozná, mennyire s milyen bensőségesen kapcsolódik Németh a harmincas-negyves évek fordulójától újra a népi írók mozgalmának Illyés Gyula, Sárközi György, Veres Péter, Püski Sándor nevével jellemezhető vonulatához. De ezt is csak azért jegyzem meg, mert szégyenlenék csupa jót írni jóbarátról, még a látszatát is kerülendő a mifelénk változatlanul (sőt egyre inkább) divatos „én is önben nemkülönben” szindrómának. Mert csakugyan mintaszerű az, s kiállja a legmodernebb irodalomszociológiai kritériumok próbáját, ahogyan Monostori bemutatja, miként nyilvánulnak meg nehezedő korszakokban az értelmiség csoportérdekei — Cs. Gyímesi Éva találó kulcsfogalmát és kifejezését használva — „erkölcsi értékszimbólumokban”, s hogyan vezetnek a köréjük fonódó ideológiák a sajátcsoporton kívül bárkivel hamarosan a szót értés lehetetlenségéhez. Ilyen erkölcsi értékszimbólummá nő s mindjárt ideológiává torzul a Kisebbségben „mélymagyarsága”, s itt - és csak ebben a pillanatban - megteremti magának a „híg-magyar” társmetaforát.

95