Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Gáll Ernő: Kísérletek nemzedéki párbeszédre Erdélyben

érzésére, szemléletére. Domokos is utalt a magyar értelmiség utánpótlásának aggasztó jövőjére, amit az egyetemi diákok létszámának kedvezőtlen alakulása előre vetít.

Ez a helyzetelemzés rávilágít a nemzedéki kérdés korabeli hangsúlyos jelentkezésének társadalmi hátterére, amelynek kendőzetlen ismerete kétségtelenül az idősebbek felelősségét hatványozta meg. Ez a felelősség mondatta ki vele a Szövegek és körülmények kiadásával kapcsolatban: „Tudtuk és nyilvánosan is megfogalmaztuk, hogy vele valami új kezdődik kultúránkban.” Egyébként ugyanez a felelősség hatotta át Balogh Edgár, Tóth Sándor, Szász János és Herédi Gusztáv hozzászólásait.

A szóértés elvi alapjait és módszertanát vitatva, elkerülhetetlenül napirendre kerültek azok a sajátos nemzedéki intézmények, illetve intézményi elágazások, amelyek a váltásra irányuló mozgolódás, a kontesztáció kereteit szolgáltatták. Az írószövetségi fiók Gaál Gábor-köréről az Igazság című napilap Fellegvár című mellékletéről, s a már említett Echinox című diáklapról van szó. (Nem szabad a nagyváradi Ady-körről sem megfeledkezni.)

A „magyar Echinox” a román folaptest külön szerkesztett oldalain látott (a német oldalakkal együtt) időnként napvilágot és - Szőcs Géza megállapítása szerint - „rendkívül definiálhatatlan jelenség” volt. Nem véletlenül adtuk a róla szóló összeállításunknak (1980, 1-2. sz.) az Echinox-alakzatok címet. Ezzel - többek között - azt is jelezni kívántuk, hogy egy diáklap esetében elkerülhetetlenül (viszonylag rövid időközönként) egymást váltó „szerkesztőségek” között alig volt folytonosság. Az összeállítást bevezető Keszthelyi András, az elmúlt tíz évre is utalva, leszögezte: „Ez a készen kapott jubileum nem találta helyét sem a nemzetiségi kultúra hagyományos ünneprendjében, sem az Echinox saját időszámításában. Természetesen ünnepelhette volna önmmagát is, ehhez azonban hiányzik a saját történelmet generáló folytonosság, a különféle Echinox-alakzatok közötti kommunikáció.”

A melléklet nem csupán nehezen meghatározható, a diszkontinuitás jegyében meg-megjelenő sajtótermék volt, hanem — mondhatni - céltudatosan marginális jel- legűként tartotta fenn magát. Igazat kell adnunk Szőcs Gézának, hogy fontossága éppen ebben a jelentést hordozó peremlétben rejlett, amihez természetesen hozzá kell tennünk, hogy ebből nyugtalanító impulzusokat küldött az egész nemzetisé- gi/kisebbségi művelődés felé. Ez a kapcsolat azonban igen ellentmondásos volt. Míg például a román szerkesztők következetesen a román kultúra felé igazodtak, e művelődésben kerestek védelmet, s oda készültek a maguk módján integrálódni, magyar kollégáik tudatosan a szakadárság útját választották. E kívülállásnak persze az volt a következménye, hogy több szerkesztőség nem igen törődött a diáklapban közöltekkel, ám ez az indolencia sem vezetett teljes elszigeteltséghez. Az Echinox- ban idősebbek is publikáltak, mert oldalain gyakran olyasmit is nyomdafestékhez lehetett juttatni, ami máshol nem jelenhetett volna meg. És még valami: az Echinox magyar szerkesztői többnyire más lapok hasábjain is megnyilvánultak vagy egyetemi tanulmányaik befejezésével a különféle kulturális intézményekben helyezkedtek el, s így személyükben közvetítő tényezőkké váltak. Gondoljunk csak Rostás Zoltán, Szőcs Géza, Egyed Péter, Németi Rudolf, Gaál György, Bréda Ferenc, Beke Mihály és Bretter Zoltán egymástól sok mindenben eltérő pályájára, de amelyek mind az Echinox forrásvidékéről indultak el. Az egymást követő szerkesztői garnitúrákat nem tekinthetjük egy-egy nemzedék képviselőinek. Az £c/»n.ox-évfolyamok munkatársai a maguk bonyolultságában mégis egy fiatal radikális irányulás meg- szólaltatóiként töltöttek be mellőzhető funkciót.

Mi is ezért fordultunk feléjük, ezért vizsgáltuk meg szerepüket az erdélyi nemzedéki stafétában. Utólag még jobban látható, hogy az Echinox a maga jellegzetességeivel összetettebbé, sokszínűbbé tette a hetvenes évek végén s a nyolcvanasok ele86