Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Mi az, hogy autonóm plakát? (Pócs Péterrel beszélget Kozák Csaba)

Ahogy végignézel a gyűjteményeden, az eddigi munkásságodon, felmerül a kérdés: változik, fejlődik-e az ember vizualitása? Van-e olyan munkád, amire ma azt mondod: „na ezt nem, ezt másképp kellett volna csinálnom”?

Természetesen igen, de ezek titkok. Elég jó kritikusa vagyok magamnak, ezért e- lőbb vagy utóbb mindig kiderül, mi az, amit másképpen kellett volna csinálnom. Ad- e még valami izgalmat, újat vagy élményt az aktualitását vesztett plakát.

Biztos készítettél már számvetést. Mióta csinálsz plakátot, mennyit terveztél?

1977-ben nyomták az első' tervemet, kezdetben évente 1-2 darabra emlékszem, majd a tervezés felpörgött, a 30-at is elérte, de most kicsit leült a dolog. Hajói számolom, úgy 200 plakátot terveztem. Ez hazai viszonylatban nem kis tétel, de mindig inkább a minó'ség, mint a számszerűség érdekelt.

Jelen pillanatban kik azok, akiket magad mellett megneveznél Magyarországon?

U...! Az nagyon nehéz. Megemlíteném Schmält, Duckit, Oroszt, de ma már ide sorolhatom az újvidéki Baráth Ferencet. Nagyjából egy helyen szerepel nálam a volt Perspektíva Csoportból Felvidéki, Kemény, Helényi, de ők ma már ritkábban dolgoznak.

Figyelemmel kíséred a többiek munkáit, vagy csak az utcán köszön vissza rád egy- egy kollégád'1!

Nyilván a műfaj művelői plakátra érzékeny szemmel járkálnak, mint ahogy egy divattervező arcokat, lábakat, formákat és öltözködést néz, a fotós épületelemeket figyel, úgy a plakátos könnyen kiszúrja a legújabb falragaszokat, függetlenül azok minőségétől. Ugyanakkor vannak olyan szakmai megmérettetési lehetőségek, kiállítások, biennálék, ahol az adott kérdés mérlegre is kerül.

1987-ben megalakítottátok a D. O. P. P. csoportot. Gondolom ez az egymás iránti bizalomra és a profi minőségű munkára épült. Miért bomlott fel a csoport?

Számomra ez egy fájó pont, de kezdjük az előzményeknél. Ez a mi életünkben a legjobb időszak volt, mert akkor dolgozhattunk a legtöbbet, és sokat kiállítottunk. Volt egyfajta nemes verseny, és kölcsönös tisztelet a másik iránt. Ducki is, Orosz is, vagy én is teljesen más-más úton közelítettük meg a plakát kérdését, de volt egy közös metszéspont - szerintem a hozzáértés —, ami bennünket összehozott. Mindhármunkban szinte egyszerre fogalmazódott meg az a közös szándék, hogy a kiállításokon és a gyakori összejárásokon túl, egy grafikai stúdiót is létrehozzunk. Ehhez csatlakozott Pinczehelvi is. szervező munkájával, galériás kapcsolataival és a Pécsi Galériával, mint háttérrel. Például szolgált a francia Grapus Csoport, ami akkoriban volt a csúcson. Nyugodtan állíthatom, hogy ez egy nagyon erős formáció volt, mert rögtön megvoltak a visszaigazolások díjakban, kiállításokon. Hamar megtanulták a nevünket Lahtitól New Yorkig, Brnotól Párizsig. Tehát nagyon jól indult a dolog. Sajnos talán nem kellett volna ezt a Kft-s doigot erőltetni, mert ott már négy dudás volt egy csárdában. Nem volt szerencsés az ügyvezető igazgató megválasztása sem, aki az ilyenkor természetesen adódó feszültségek oldása helyett inkább azok kiélezésén munkálkodott. Talán nem voltunk eléggé megértőek, türelmesek egymással szemben, és talán nem láttuk át eléggé a problémákat. De robbantottam, holott én bábáskodtam leginkább a csoport megszületésén. Talán nekem volt a legtöbb szervezői hajlandóságom, Pinczehelyit leszámítva. Én kiléptem, de nem hiszem, hogy ettől pecsételődött meg a csoport vagy a stúdió sorsa. Ézt nagyon sajnálom, egy kicsit meg is romlott a kapcsolatunk, de talán nem visszavonhatatlanul.

Én úgy vettem észre, hogy a 80-as évek második felében tulajdonképpen már nem működött kultúrpolitika, a hatalom kiengedte a kezéből ezt a szférát, és a képzőművészek szabadabban élhettek, mint a korábbi évtizedekben. Úgy látom, hogy mára megpróbált visszajönni egyféle központi, kultúrpolitikai ellenőrzés, és most teljesen

76

}