Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Legenda Szabó Lőrincről (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)
vezve a liget, sár és puha féld vette körül a fapadot. Lőrinc lehorgasztotta a fejét, lába alá nézett, két, élesen kirajzolódó patanyomot vett észre a cipője orránál. „Nézd, itt járt a sátán.” - mutatott a földre kurta nevetéssel. Odapillantottam. „Valóban patanyom - állapítottam meg, de nem olvastam az egyházatyákban sehol, hogy Belzebub patkót viselne patáján. Nem gondolod, arról lehet szó inkább, hogy a parasztok szállítják föl mostanában az élelmet, ide egy szekér állhatott, ez a patanyom pedig igáslótól származik?” Felfogta az iróniát, mégse hagyta meggyőzni magát. „Nem, csak az ördög lehetett” - erősködött. ,Akkor nyilván itt bujkál a bozótban” - mondom. Hangos társalgásunk ebben a pillanatban kiriasztott a közeli bokorból egy kis menyétet. Kérdőjellé merevedő testére emlékszem, ahogy észrevett bennünket. „Nem hiszi el neked, amit állítasz” - nevetett Lőrinc újra. Akkor másról kezdett beszélni már. Alig találkoztam életem során valakivel, aki az élővilág parányi jelenségeit jobban, pontosabban ismerte, szakszerűbben tartotta volna számon, mint ő. Külön becsültem benne, milyen kitűnően ismerte a természetet. Nem létezhetett oly apró csenkesz, oly zsurlófiivecske, vagy éppen fejét felütő jelentéktelen rügyecs- ke, aminek ő ne tudta volna a magyar és a latin botanikai nevét. És nemcsak növényekről: a kis bogarakról, csúszómászókról, minden madárról, ami szemébe ötlött, tudta, mi fajta. Engem is arra buzdított - sőt tanított - mindig tessék megnevezni tudni a természeti jelenségeket. „Csak akkor tieid, ha tudod a nevüket is.” 1956 novemberében kísértem haza Szabó Lőrincet a Volkmann utcába, többé nem találkoztunk. Engem pár hónap múlva letartóztattak. Amikorra kiszabadultam a Mária- nosztrai Letöltőházból, Lőrinc addigra nem élt már. De egy utolsó, legeslegutolsó gesztusa volt még. A Fő utcán történt, kihallgatásaim harmadik-negyedik hónapjában. Valamelyik délután fölhívatott vizsgálótisztem azzal: „Magának postája érkezett.” Meglepődtem, postai küldeményt nemigen szoktak kikézbesíteni a Gyorskocsi utca és környékén. A százados ekkor elővett fiókjából egy verseskötetet, a Huszonhatodik év volt ez, dedikációval ellátva. Ez volt utolsó életjele, amelyet kaptam tőle, amelyet bátran, lázadóan oda címzett nekem Fő utcai zárkámba. Ősszel aztán elárulta valamelyik nyomozó, hogy Lőrinc, hajói emlékszem novemberben... HársE.: Nem, októberben... Lakatosi. : ... októberben meghalt. Hárs E. : Szeptember elején, amikor a Gond és hitvallást vissza kellett vonni, tulajdonképpen lelkileg az tette őt teljesen tönkre, majdnem azt mondom, hogy az ölte meg, mert akkor elkezdtek konzultálni itt a nagyok, Illyés Gyula, Veres Péter, Németh László, hogy aláírjátok-e, nem írjátok alá, és a végén olyan kényszerhelyzet alakult ki, hogy vissza kellett vonni, és ettől rettenetesen szenvedett. Domokos M. : 1956-ban egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy vannak-e asztalfiókban maradt verseid? Nincsenek, válaszolta. És akkor megkérdeztem, hogy hát miért, nem írtál? Rám nézett, azt mondta nagyon egyszerűen: Féltem. Thomas Mariann: Nagyon sajnálom, hogy már nincs közöttünk, mert nagyon jó ember volt. Kedves, melegszívű, szerény, nagyon-nagyon nehéz elhinni, hogy már nincsen közöttünk. Elhangzott a Kossuth rádióban 1991. szeptember 19-én. 61
