Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Bartók Béla halálának 50. évfordulójára - Bónis Ferenc: Szemtanú a Bartók-korból (Radnai Mihály zeneszerző naplójából)

[1918] Május 23-dikán volt Bartók Béla Kékszakállú herceg vára (Balázs Béla szövege) operájának főpróbája. Gyöngébb, mint a Fából faragott királyfi, amit tavaly ilyenkor mutatott be az Opera. Mindamellett rendkívül érdekes és egyéni muzsika. Csak a szív, a melegség, a líra az hiányzik belőle teljesen! Mihalovics is ott volt, kivel a főpróba után beszéltem és aki csak annyit mondott: „hát szomorú dolog ez!" A jelenvoltak különben általában vegyes érzelmekkel keltek fel helyeikről. - Kicsit hosszú különben, és mint színpadi munka, valóban elhibázott szövegű opera.

Megdöbbentő az az érzéketlenség, mellyel a Bartóknál tizenegy esztendővel fiatalabb Rad- nai a Kékszakállú szívbemarkoló szépsége, lemondó lírája mellett elment - bár véleményével bizonyára nem állt egyedül. A kép teljessége kedvéért jegyezzük meg azonban, hogy az 1919 után hazai hallgatásra ítélt Bartók-operát, nem kis nehézségek leküzdésével, az operaigazgató Radnainak sikerült újra színpadra segítenie Budapesten. Magát az új premiert, 1936-ban, nem érte már meg.

1918 őszének polgári forradalma előrevetítette a személyi változások lehetőségét a zenei élet kulcspozícióiban is. Radnai, bár a társadalmi átalakulásokkal nem rokonszenvezett, elérkezettnek látta az időt, hogy azok szárnyán bejusson a Zeneakadémiára, magánzeneiskolai tanári állását felcserélve az előkelőbb közalkalmazotti státussal. Ennek elérése érdekében minden követ megmozgatott, mai szemmel nézve nem mindig megnyerő módon. Sorra látogatta a Zeneakadémia még hivatalban lévő régi és lehetséges új vezetőit, naplójában részletesen beszámolva arról, hogy ki-hogyan fogadta. ítéletei meglehetősen szubjektivek: aki szép szavakkal támogatásáról biztosítja, az feltétlenül jó ember, akiről nem érzi, hogy teljes szívvel mellette áll, az rossz ember. Molnár Antalt23 például, akit korábban „barátom”-ként aposztrofált, itt már, mint lehetséges vetélytársat, afféle nyüzsgő talpnyalóként jellemezte (holott a Radnainál két évvel idősebb, zeneszerzőként, kamaramuzsikusként, népdalgyűjtőként és esztétikusként ténykedő Molnár legalább annyi joggal pályázott a zeneakadémiai tanárságra, mint ő.) Kodály sem kapott ,jó osztályzatot” a naplót író Radnai Miklóstól. Kodály személyében, akkor már, sokan és joggal, a Zeneakadémia leendő vezetőjét látták; udvariassági látogatásai során tehát őt sem kerülhette el Radnai. Mai szemmel olvasva a naplót, nyilvánvaló, hogy a „meglátogatottak” között igazában Kodály volt az egyetlen, aki segítette Radnait. Kodály előtt már akkor, harminchat éves korában, a zeneoktatás nemzetépítő programja lebegett, ahhoz keresett segítőket a megújítandó tanári karban. Pontos képet akart tehát kapni fiatalabb kollégája sokoldalúságáról, ezért - későbbi műszóval - alaposan „lekáderezte”. Radnai ezt megalázó vizsgáztatásnak, sértő zaklatásnak tekintette: jó pár évre ez határozta meg Kodály-képét. Nem volt igaza; a lényeg helyett beérte a látszattal. Mert a nehezen megközelíthető, a konvencionális udvariaskodást megvető Kodály, amint Dohnányival együtt átvette a Zeneakadémia vezetését, tüstént kineveztette Radnait az intézet tanárává. Rövid ideig tartó

23 Molnár Antal (1890-1983): zeneszerző, kamaramuzsikus, népzenegyűjtő, a magyar nyelvű zeneesztétika alapvető mestere. 0 az első tudományos Bartók-elemzés, valamint az első Kodály-monográfia szerzője. Radnai róla írott sorait - „... minden erejével felkínálta nekik [Bartóknak és Kodálynak] magát, járt a nyomukba és körülhízelegte őket...” bízvást tekinthetjük rosszindulatú rágalomnak; Molnár, mint kamaramuzsikus és kritikus, 1909 óta elkötelezett híve volt a két géniusz művészetének és egész életében az is maradt. Lásd Bónis Ferenc írását: Molnár Antalról és keserű önéletrajzáról, továbbá Molnár Önéletrajz, 1968 című poszthumusz közleményét: Forrás XXII/7, Kecskemét 1990 július, 62-64. , illetve 65-72. lap.

48