Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Domokos Mátyás: Nagy Gáspár „Zónaidejéről”, amely mindannyiunké (jegyzet)
Domokos Mátyás Nagy Gáspár „Zónaidejéről”, amely mindannyiunké X ▼ agy Gáspárnak az úgynevezett kelet-közép-európai együttélés és annak emberi, történelmi következményei iránt régtől fogva közismert érdeklődését tükröző írások - versek, versfordítások, meditációk, vagy ahogy ő mondja: „hallomások és vallomások” - foglalata a Zónaidő. - Érdeklődést mondtam? mindjárt ki is javítom magamat, hiszen az ő esetében nem a politológus izgága kotnyelességéről van szó, vagy annak az embernek a magabiztos fölényéről, aki jól tudja, hogy — s most hadd idézzem Czeszlaw Milosz Európa gyermeke című versének néhány sorát: Ki a történelemről szaval, mindig nyugodt lehet, Tanúnak ellene nem kelnek fel a holtak. Tetszés szerinti tetteket tulajdoníthatsz nekik, A holtak válasza mindig csak hallgatás. Az éjszaka mélyéből felbukkan üres arcuk, Szükségleted szerint rajzold meg vonásaikat. A régholtak fölött nyert hatalmadra büszkén Gyúrd át a múltat is, hogy rád jobban hajózzon. A nemzedékkel fiatalabb, s történetesen magyar költő, Nagy Gáspár, akit ugyancsak ez a történelmi zónaidő érlelt költővé, és szinte az indulása pillanatától napjainkig változatlanul úgy érzi, hogy éppen az rejti az ő sorsának is a titkát, amiről hallgatnak a kelet-közép-európai zónaidő évszázadainak - évezredeinek — a halot- tai, miközben az élet - mindannyiunk élete '-, s ez most megint Milosz:,,A hazugság növényét az igazság kicsiny magvából neveli.” Nagy Gáspár a magyar irodalom ethoszának, egyik meghatározó törekvésének a tudatos folytatója kíván lenni a Zónaidőse 1, amit egyik nyilatkozata szerint ő „a valóságban, de méginkább a képzeletben megtett utazások könyvének” nevez. Az ő utazásának lassan évszázados előzménye, hagyománya van a magyar művészet szellemi terében. S mint annyi mindent, kezdte ezt is Ady, a holtak hallgatásának megtörésével, amikor elsőként hallotta meg „A Duna vallomásá”-t, amit aztán a népek zenéjében meghallott Kodály és Bartók is, miszerint „Dunának, Oltnak egy a hangja”, „hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad”. Ezért aztán talán nem is túlzás azt állítani, hogy a legszemélyesebb sorsunk titkait is faggatjuk, amikor ugyancsak Adyval kérdezzük szorongva: „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?” Akár most, az ezredvégen, ha van bátorságunk szembenézni helyzetünkkel — a Balti tenger és az Adria között? De nem ugyanez a kérdés vissz27
