Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Bálint Tibor: Az utolsó ítélet (regényrészlet)
Itt már nem volt kivel beszélni. A bíróság visszavonult ítélethozatalra, és a néhány percnyi szünetben, nem töró'dve a két fegyveres ó'r jelenlétével, Hamu- dius ingerülten fordult a feleségéhez:- Százszor is mondtam, te liba, hogy nyírjuk ki Ikonárt, hogy fújjuk el ennek a hamisan lobogó mécsesnek a lángját, mielőtt lángra lobbantja az országot, de nem akartad! És tessék, most ő az elnök, nem én, és ő álh't bennünket falhoz, miután éveken át mosolyogva hozzán dörgölőzött!... Az asszony azonban, mintha oda se figyelne, egyre ijedtebben, nagyra tágult szemmel morzsolgatta bal fülének cimpáját:- Szent Isten, lehullott ebben a hajcihőben az egyik brilliáns fülbevalóm, te meg mind apprehendálsz, ahelyett, hogy megnéznéd, nincs-e valahol a lábadnál!... Igazán sajnálnám, ha elveszne!... De most Hamudius volt az, aki nem is hallotta nejének kétségbeesett szavait, mert apró szeme az ajtóra meredt kis pamacs-szemöldöke alól, arra az ajtóra, amely mögött eltűnt az ítélkező csapat; nagyot nyelt, végigdöcögtette nyelvét most szárazon kitüremkedő ajkán, ismét és újra az órájára pillantott, hátha az utolsó percekben mégis megérkeznek a fölmentők, a szekuritá- te csapatai, ejtőernyős egységei, amelyeket ő olyan tökéletesen előkészített minden lehetséges eseményre, még az államcsínyre is... A legények azonban még nem tudták, hogy ő csapdába esett, hogy az órái meg vannak számlálva, s inkább azon igyekeztek, hogy a televízió körüli épületek emeleti ablakaiból gépfegyverezve visszafoglalják a forradalom sorsát is eldönthető, fontos adóállomást... Végül aztán megnyílt a pokol kapuja, eléjött a bírói csoport; az elnök megállt középen az asztalnál, a vádlottakra nézve várt egy keveset, mint akinek nehezére esik közölni az iszonyú ítéletet, végül foltartotta az ív papírt, amelyen a döntés állt, és szótagolva közölte: titkos szavazás alapján a rögtönítélő katonai bíróság Hamudius Nicolau és Hamudius Nicoleta vádlottakat halálra és vagyonuk teljes elkobzására ítéli; az ítélet jogerős és megfellebbezhetetlen; a bíróság visszavonul. Ekkor az Elvtárs önmagából kifordulva ugrott talpra; arca vörösen izzott, mint égetőkemencében a tégla; szükségét érezte néhány ércnél maradandóbb szót mondani:- Árulók, gazemberek!... - üvöltötte. - Inkább elesünk a dicső harcban, semhogy a ti rabszolgáitok legyünk!... De ne feledjétek, egy napon lesújt rátok az igazság keze, a nép leráz benneteket a nyakáról, és ismét boldog lesz és szabad, amilyen az aranykorban volt!... Éljen a Kommunista Párt!... Még mondta volna tovább a halál előtti elragadtatás önkívületében, de a két fegyveres katona, a gárda intett, hogy el kell hagyniok a termet. Odakünn a tágas előszobában, amely a hátsó udvarra, a kivégzőtérre nyílt, az elnöki házaspár kezét hátrakötötték, miként a kakas meg a tyúk lábát, szárnyát kötik meg vásárbavitel előtt, utána kitaszigálták őket a kőfal elé. Mikor a fölsorakoztatott katonáktól a laktanya parancsnoka megkérdezte, ki akar önként részt venni a kivégzőosztagban, mindenikük egytől egyig diadalmasan a magasba emelte géppisztolyát: „Én is, én is, én is!” A parancsnok ekkor furcsa mosollyal pillantott rájuk: kissé meg is volt ille- tődve, ám csodálkozott is. 13
