Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Kenéz Ferenc: A nagy E betű (Áttelepedési napló 1988 novemberétől 1989 márciusáig)

kon meg úgy, hogy Esire...” A pesti havernak ekkor már elege volt: „De hát mi köze mindennek a pesti lakáshoz?!” „Hát az, haver — mondta a kolozsvári hogy ezek miatt az emlékek miatt nem érdekel az a pesti lakás!”

Január 13.

Megvan az útlevél! A kezünkben! Szerdán megkaptam, aznap este már utaztam is Bukarestbe, a vízumot elintéztem, ma reggel érkeztem vissza. Most kezdődhet a versenyfutás azért, hogy ki jut be soron kívül a vámolásra. Olyan hírek járnak, hogy aki eddig nem ment el, még itt ül három hónapot, ugyanis az első negyedévben minden vagon és konténer az áruszállításhoz kell, nem adnak ki több engedélyt a magánszállításokhoz. Szaladgálok ismerősök után. Két havi fizetés összegét kínáltam fel valakinek, ha még ebben a hónapban levámolnak, s elmehetünk. Néhány óra múlva kiderült, már februárt illetően sem állnak szóba senkivel. Esetleg márciusban.

Január 18.

A feleségem napok óta, szinte egyfolytában sír. Ez az utolsó fázis már nagyon megviseli az embereket. Tegnap megkaptam az egyik rossz választ, ma megkaptam a másodikat. Senki nem tud közbeavatkozni. Pedig két olyan ember révén próbáltam megkömyékezni a vámhivatalt, akik maguk sem voltak akárkik. Aztán jött a hideg zuhany: hivatalosan közlik velem, hogy május 5-ére vagyunk kiírva a vám- vizsgálatra. Hogy éljünk itt addig, a teljesen kiürített lakásban, összecsomagolt holmik között? Avagy hagyjunk itt mindent, egy olyan lakásban, amely már nem a miénk? Ágnes különben is rögtön reagál: nem, ő addig nem megy el, míg nem vihet mindent magával, nem azért csináltuk végig ezt a hosszú cirkuszt, hogy most egyszerre mindent idehagyjunk! Hivatalosan, engedéllyel megyünk, vinni akarunk mindent, ami a mienk! Igen, a derelyevágót is, meg a rossz dugóhúzót is... Abban viszont egykettőre megállapodunk, hogy a nagyobbik lányunk ne várjon tovább. Útlevele van, a vízuma megvan, üljön föl a vonatra — menjen előre! Hisz ki tudja, mi minden történhet még itt a következő hónapok alatt?

Időközben eszembe jut még egy eshetőség. Megtudtuk ugyanis, hogy „úri negyedben” levő lakásunkat egy nagyon fontos intézmény vezetőjének a fia kapja majd meg - ingyenes állami lakásként. Ingyen lakásként azt, amit mi megvásároltunk magunknak. Megkeresem a nagy embert, és arra való hivatkozással, hogy nekik is érdekük a mielőbbi eltávozásunk, hiszen annál hamarabb beköltözhet a fia — kértem, járjon közbe a vámügyi hatóságoknál, hogy hamarabb elmehessünk. Először fanyalgott egy kissé, aztán azt mondta, hogy megpróbál segíteni. Ám később még hozzátette: „Csak hát ez kényes dolog, tudja-e - én segítek magának, maga elmegy, s aztán ott kinn ki tudja, miket fog nyilatkozni a sajtóban, a televízióban az itteni állapotokról. Ez nekem nagyon kényes ügy, megértheti!” Hát nem értem meg...

Január 29.

Tegnap benn voltam a szerkesztőségben. Most már én is olyan vagyok, mint más: nem tudom derűsen fogadni az ismétlődő élcelődést, hogy: „Mi az, te már hazajöttél?” Hát nem, már jó ideje nem vagyok itthon, s az az érzésem, még jó ideig nem jövök haza. „Te, te idegenbe szakadt hazánkfia!” - mondja Mózes jópofa gonoszkodással. „Nyugi, nyugi - válaszolom -, te is az vagy, Attila!” „No, azt már nem - fortyan fel Mózes -, én hazánkba szakadt idegenfia vagyok!” Ha ez elviselhetőbb, hát legyen. Üsse kő... Mózes, a hazánkba szakadt idegenfia.

Délután születésnapi köszöntésre mentünk anyósomhoz. Lilla lányom onnan telefonálgat, búcsúzkodik a barátnőitől. Holnap reggel utazik, elkísérem a határig.

64