Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Kántor Lajos: Volt egyszer egy Egyetem

nélkül végigjátszó rektornak pedig nem tudták megbocsátani 1959-es magatartását.

A többes szám harmadik személyt nyugodtan (többes vagy egyes szám) első személyre cserélhetem. Én ugyan a rangos ravatalozóként funkcionáló előcsarnok ajtajából végighallgattam a ceremóniát, de nem sikerült megrendülést éreznem. Sokkal inkább (történelmi?) igazságtételt véltem érvényesülni: íme, nem lehet büntetlenül áruba bocsátani a közösségi javakat, intézményeket; a bűnbocsátó cédula, de még a megtérést valósan igazoló „okmány” sem törölheti el a bűnt, a bűnrészességet.

E tanulságos, keserű pillanat előtt, amikor a horizontális vette át az uralmat a vertikálistól, volt néhány emlékezetes találkozásunk. Érdekes, hogy nem azokra emlékszem igazán, amelyeken a délceg egyetemi vezér a Bolyai központi, Arany János utcai épületében, a rektori hivatalban intézkedett, vagy ünnepi gyűlésen elnökölt (egyszerű „tudományos dolgozat” felolvasása címén, ugyanannál a feltételezem vörös terítővei leterített asztalnál ültünk). Hivatalosak, tehát személytelenek voltak érintkezéseink — mint diákszövetségi titkár kellett néhányszor megkeresnem a rektor elvtársat, vagy részt vennem (elnöknőnk távollétében) az egyetemi tanácsülésen -; sem a múlt, sem a jelen nem közelített hozzá, mind a protokolláris, mind a szakmai, szakterületi távolság indokolta a szürke (mert köztünk vörösnek nem mondható) hivatalosságot. Volt azonban, a ravatali előtt, egy döbbenetes emberi találkozásunk is, egy hétköznap délelőtt, Kacsó Sándor lakásán.

Valamilyen szerkesztőségi kéréssel kellett megkeresnem Sándor bácsit, aki már nemigen járt ki a házból. Bár Takács Lajossal a legszorosabb baráti kapcsolatban álltak, számomra Kacsó Sándor eleve más kategóriát jelentett. Nem a hajdani Magyar Népi Szövetség (Kurkó Gyárfás utáni) elnökét láttam benne, még csak nem is a két világháború közötti idők nagynevű publicistáját, novella- és regényíróját, a hatvanas évek irodalmi könyvkiadójának kolozsvári vezetőjét; hanem elődömet a Korunk irodalmi szerkesztőjének székében, és azt az embert, aki Forrás-kötetemhez (1963-ban) előszót írt. Ráadásul, Sándor bácsi felesége révén, szegről-végről rokonok is lettünk volna (de erről nem sok szó esett). Mindezt csupán azért jegyzem meg, hogy — noha ritka, ám érzelmi háttértől nem mentes — látogatásaim egyikén, alighanem az utolsón Kacsó Sándornál, eleve nem számítottam semmiféle szembesülésre régi hivatalossággal. Márpedig amikor megláttam a Kacsó-ház vendégét, Takács Lajost, ez a furcsa érzés futott át rajtam. Hogy aztán az első mondatoktól tökéletesen más helyzet, hangulat alakuljon ki. A világból kiesett, megtört két öregember faggatta a feltételezetten történések közepében élő fiatalt (1982-ben, 83-ban lehetett?), szidta a rendszert és Ceausescut, a nemzetiségi elnyomást. Szabályosan sírtak, mindketten. Sándor bácsinak tudtam a betegségéről, arról is, hogy könnyen elérzékenyül, de Takács Lajostól ezt nem vártam. A bizalmat sem, amelyet irányomban tanúsított ezúttal.

Visszafelé haladva az időben és a rektorokban, bizalomról és bizalmatlanságról lévén szó, lehetetlen nem fölidéznem Nagy István bennem élő alakját. Hál’ istennek nem volt szerencsém az ő (ötelemis) proletár-rektori jelenlétéhez; én már csak írószövetségi főnökként, abszolút irodalmi párttekintélyként ismertem meg (többek között azon a szerkesztőségi értekezleten, amelyen hivatalos vendég és Korunk szerkesztő bizottsági tag minőségében, 1962-ben meggyőződéses ideológiai biztonsággal vett részt alig-elindult szerkesztői pályám berekesztés-kísérletében - de ennek a bonyolult mozzanatnak a leírása nem tartozik ide, a „Volt egyszer egy egyetem” meséjébe. - Tekintsünk el a személyes sérelmektől - bár sok tanár és diák személyes (osztályharcos döntésekre visszavezethető) sérelme is beleépült a Bolyai történetébe! —, próbáljunk „objektívek” lenni. Hogy milyen lehetett Nagy István, mint a magyar irodalom egyetemi tanára és teljhatalmú rektor, arról ellenőrizhető

46