Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Pomogáts Béla: Nemzet és polgárosodás (Utat tévesztettünk megint?)

keseredett-elkeserített választók ezzel a stratégiával akkor már nem tudtak, és nem akartak semmit sem kezdeni.

Az új magyar politikai rendszer egy veszedelmes centrifugális erőtér örvényébe került, és a polgári politikai „középnek” ma nincs egyértelműen elkötelezett és igazán hatékony képviselete. Ez azonban várhatóan és remélhetően nem marad így. Már feltetszenek egy „centripetális” politikai erőtér jelei, és ebben az erőtérben talán minden politikai párt lassanként közeledni fog a „középső” pozícióhoz, már csak annak következtében is, hogy az ország előtt csak a polgárosodás lehetősége, egyszersmind történelmi kényszere áll. Ennek egyetlen, senki által sem kívánt alternatívája a politikai dezintegráció, a gazdasági bukás, a balkanizálódás, a szétesés.

A szocialista pártnak ma ugyanúgy a polgárosodás menedzselését kell vállalnia, mint korábban a konzervatív koalíciónak. Ez mindenképpen azzal a kényszerrel jár együtt, hogy a szocialisták még inkább szabaduljanak meg „marxista-leninista” kötődéseiktől, és hasonuljanak a nyugati szociáldemokráciához. Talán ismét fontossá válik, hogy a politikai erőtérben fellépő mozgalmak ne legyenek teljességgel zártak se a jobbközép, se a balközép felé, és a pártok viszonyát ne az éles szembenállás, hanem a polgári társadalomban szokásos és hagyományos együttműködési készség szabja meg. A magyar politikai élet (és a parlamenti váltógazdálkodás) nagy kérdése ismét az lesz, hogy a hazai pártstruktúra két vagy három erővonal mentén rendeződik-e el. Igen sok érv szól amellett, hogy az ország politikai térképét továbbra is a három (szocialista, liberális, konzervatív) nagy politikai irányzat szabja meg. Magyarországon nincs igazi hagyománya a kétpárti politizálásnak: a hazai parlamentarizmus története általában vagy egyetlen erős és minden más politikai akaratot maga alá gyűrő nagypártot (állampártot) vagy különféle érdekek képviseletében fellépő pártok koalícióját ismeri. A koalíciós kormányzás már eleve a pártok változatosabb mozaikját tételezi fel, és erre a politikai mozaikra stratégiai érdekek következtében is szükség van. Egy fiatal demokrácia számára így tágasabbak a választás lehetőségei, és kevésbé jöhet létre az egypárti erőfölény.

44