Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kenéz Ferenc: A nagy E betű (Áttelepedési napló 1988 novemberétől 1989 márciusáig)
mérni. Valakik tettek értem valamit, anélkül, hogy tudnák: megérdemlem-e. Szóba kerül a nagynéni. Negyven éve élnek Budapesten. És azt lehet mondani, évtizedekig szinte semmilyen kapcsolatot nem tartottak az Erdélyben maradt családdal. Ennek csak egy oka lehetett. Politikai. A bácsi olyan magas katonai pozícióban volt, hogy talán nem tett volna jót neki, ha magánemberként Erdélybe látogatnak. Pardon, Romániába, hiszen akkortájt még a szóhasználatban sem igen bukkanhatott föl Erdély neve, független földrajzi régióként. így hát a régióval együtt elfelejtették az ott élő rokonságot is. Apát, testvért is. Az egész erdélyi magyarságot. Úgy mentek keresztül autóval Románián, hogy a tíz éve nem látott testvérhez, apához nem köszöntek be. Annyira hálásak voltak a magyar államnak, hogy elfelejtették az itt- maradottakat. December 13. Pár napja befutott édesanyám karácsonyi csomagja, s a csomagban a mondat: „Amikor elolvastam a leveledben, hogy levágták a telefonotokat s többé nem lehet hívni benneteket, elfogott a sírás. S azóta is elfog, ahányszor csak erre gondolok!” Szegény édesanyámék, nekik otthon nincs is telefonjuk! Sógorommal kinn voltunk falun, Nagypetriben. Az ellátás katasztrofális. A boltban paszulykonzerven kívül semmi nincs, az is kiutalással érkezik a boltba. Csak a gépállomás dolgozói kaphatnak belőle. Úgyszintén a cigaretta is csak nekik jár. A földtúró parasztnak nem jár semmi. „Nehéz időket élünk, uram — mondja az egyik asszony —, már élve temetnek bennünket be a falba.” A megjegyzés úgy értelmezendő, hogy a faluból sokan dolgoznak Bukarestben, a nagy palotaépítésnél. S állítólag el-eltűnnek az emberek a nagy palota mélyén. „All itt az ember, s csak úgy rakják- rakják köré a falakat!” Higgyem, ne higgyem a palotaépítőket? „Az mondja, aki látta!” - így az asszony. Cseh Kati már a szomszédoknál alszik, túl van a vámoláson. Ez az utolsó napja Kolozsváron. Hét órán át tartott a vámvizsgálat. A konténerét teljesen kipakoltat- ták, majd vissza. „Pedig mióta elkezdtem, én minden ajtónyitás után fizettem valakinek. S a szomszéd szoba mégis tele van azzal, amit lepakoltattak, hogy nem vihe- tem.” Hogy az mi — ilyesmit nem illik kérdezgetni senkitől, senkinek... December 16. Tegnap este Havas Henrik és Forró Tamás műsora a menekült üggyel foglalkozott. Próbálták összefoglalni az utóbbi másfél év eseményeit. Megszólalt Németh Géza református lelkész is, a menekültek első hivatalos gyámolítója, s annak a véleményének adott hangot, hogy már nem tudják, jó célt szolgálnak-e munkájukkal? Most már 200 menekülttel kell számolni hetente, s minden egyes „befogadás” újabb bíztatást jelenthet azoknak, akik még otthon vannak, de el akarnak jönni. Azaz, Magyarország humánus magatartása tulajdonképpen nem megoldás, hiszen maga is a kivándorlási hullám gerjesztéséhez járulhatott hozzá. Még itt vagyunk, de már nem ebben a világban élünk. Nem járunk senkihez, de már nem is hiányzik senki. Azon spekulálok, hogy két-három vonatjegyet is megveszek december utolsó napjaira Bukarestbe, hogy bármelyik nap is adnák ténylegesen kézbe az útlevelünket, azonnal indulhassak vízumért a magyar követségre. December 21. Reggel fél hatkor már én is ott várakoztam az útlevélosztály épülete előtt, hátha ma mi is megkapjuk. Voltunk már harmincan-negyvenen. Toporgunk a hóban, a sötétben. Nyitás 10 órakor. Állunk csendben, türelmesen. Én végül is fél tizenkettő körül jutok be, s pillanatokon belül kiderül: még most sem adhatják kézbe az útleve62
