Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Lukácsy Sándor: A szorongás irodalma
Lukácsy Sándor A szorongás irodalma a ^^^jabbkori magyar irodalmunkat szorongás hívta életre. „Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk - írta Bessenyei 1778-ban. - Csudálkozom nagy nemzetünkön, hogy ő, ki különben minden tulajdonainak fenntartásában oly nemes, nagy és állhatatos indulattal viseltetik, a maga anyanyelvét felejteni láttatik...” Ehhez az önkínzó felismeréshez egy másik - még rémítőbb - tapasztalat járult. Kisfaludy Sándor íija, hogy 1792-ben, Erdély felé utaztában, a két testvérhon határán megállván, sokáig nézte az eléje táruló tájat, a „setét erdőkkel bodrozott” hegyeket, völgyeket, melyek mint „nagy setétkék hullámokat hányó tenger” húzódtak a messzeségbe. „Szívem is hullámozni kezdett erőszakos érzelmeiben, és szorongásomban - (íme a kulcsszó) — szorongásomban a határon lefeküdtem... Sűrűn omlottak megindult könnyeim... végre fuvarosom, elunván a várakozást, felkiáltott: Úrfi! menjünk, mert elkésünk. Setét lesz. Az oláhok hamisak.” Nyíres nevű faluban szálltak meg. „Erdélynek, hol magyarokat véltem lelni - írja a dunántúli úrfi - mindjárt első helységében egy lelket sem találtam, ki magyarul értett volna. Mind oláhok lakják... Altaljában, végigutazván most Magyarországot, és öszvehasonlításom után több tótot, svábot, oláhot, németet találván, mint tiszta magyart, s ugyanezt találván Erdélyben is, eljajdúltam: Vége, gondolám, a magyar nemzetnek!... S ezen szívemet szaggató órámban eltökéllettem magamban, hogy szívem véréből, hazafiúi érzelmimből, mint a selyembogár gyomrából, egy fonalat fonok, melynél fogva veszni indúlt magyar nemzetiségünket magyar nyelv, érzés és írás által, ha csak kevés idővel is, tovább életben tartsam. Magyarul fogok írni...” A szorongás kihívására meglepő egységesen válaszolt a szellemi elit. A válasz hazafias buzgalom és tervkovácsolás volt. A nemzeti irodalmat, mely majd a romantika korában teljesedik ki, megelőzte a nemzeti irodalmi programok korszaka. Bessenyeié volt az első: Magyarság című röpirata, melynek epochális kezdőszavait már idéztem. Első nálunk, de nem európai előzmények nélkül. A XVI. században Sperone Speroni, Du Bellay, Philip Sidney adtak ki röpiratokat az anyanyelv irodalmi joga és méltósága védelmében. Bessenyei ezeket nem ismerte, mégis hasonlóképpen érvelt. Sokan azt mondják, magyarul nem lehet jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elő lehetne adni”. Bessenyei szerint ez dőre vélekedés, olyan mintha „mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincs bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik; mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani nem akarják.” Eddig a kitaposott európai út: défense és illustration (Du Bellay szavaival) - vé- delmezés, ékesítés. Bessenyei programja azonban sokkal több ennél: nem korlátozódik az irodalomra, felöleli az egész művelődést, az egész nemzeti életet, annak minden osztályát s tevékenységét. Régebben forangúak loptak el órákat harctól, vadászattól, hogy az irodalomba ásták magukat; most, Bessenyei személyében elő23
