Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Szekér Endre: Az Ördöglakat költőjének (Kovács István ötvenedik születésnapjára)
vöt és a múltat egyszerre, jelenidőben elvevő korról. Azt hiszem, fontos megemlíteni a Beolvasztás című versed megjelenésének időpontját: 1980. A „Kilencek” költőnemzedékének tagjaként összetartottatok, megismételtétek az „Elérhetetlen főid” című antológiátokat. Nagy László azt állapította meg Rólatok, hogy etikus költők, felelősségvállaló alkatok vagytok. Igen, Te is számos versedben vallottál a magyarság sorsáról, ahol gyakran „csak a hóhér változik, / meg a jós, / nem a szög, / csak a seb helye.” A történelemmel együtt élő emberként és költőként írtál például az utolsó tatár betörésről a Széki énekben, az Esztergom ostrománál elpusztuló Balassiról, az 1848/49-es szabadságharc tragikus pillanatairól, Világosról, Petőfiről és a segesvári csatáról. Amikor Illyés Gyula Herder-díjának átvételekor Kovács Istvánt ajánlotta a bécsi egyetemi tanulmányokra, akkor még jobban megpecsételődött sorsod, érdeklődésed. Illyés Gyula közismert verseimével élve „nem menekülhettél” a magyar történelem, az 1848/49-es szabadságharc tanulmányozásától. S ez a történelmi kutatás még közelebb hozott Téged második anyanyelvedhez, a lengyelhez. A magyar és a lengyel nép barátsága különösen jó, szoros, baráti, mely nem üres szólamokban fejeződött ki, nem diplomáciai udvariasságokban fogalmazódik meg. Én is egy távoli rokont ismertem még kisgyerekként, aki lengyel eredetű. Máig őrzök egy gyerekkori élményt: a második világháború idején szüleim elvittek a közös lengyel-magyar határra. S talán nem indokolatlan, ha azt mondom Neked, hogy magyar létedre Te vagy a mi „lengyelünk”, mint Petőfi Sándornak Bem apó. A lengyel történelem és a lengyel film a mi ifjúságunkkal is összefonódott: sorsfordító események, forradalmak, remények és reménytelenségek kapcsoltak össze minket. Andrej Wajda Hamu és gyémánt című filmjét kb. tízszer néztem meg, együttérezve Maciek sorsával, hogy a viharban meg- marad-e, a „hamuban csillaglik-e majd a gyémánt?” Örömmel olvastam filmelemzéseidet, újraéltem a Mater Johanna képeit, láttam Wajda Dantonjának komor képsorait, a Márványember lengyel szövegű változatát is. S mint verskedvelő ember, érdeklődéssel, nagyra értékelve olvastam lengyel vonatkozású verseid is, például a Wajdának ajánlott A légió címűt („Milyen messze Lengyelország, /halott, mint ez a város. / Kővirágos árkádokra/ akasztottuk a szabadságot.”) S mennyi lengyel verset fordítottál magyarra Zbigniew Herbert- től Norwidig! Soha sem tudom elfelejteni Edward Stachura Levél az ittmara- dókhoz című, életének utolsó perceiben írt költeményét, melyet Te fordítottál. („... mert az egész világot és az egész emberiséget/ meg akartam szabadítani a rossztól, és hogy ez nem történt meg, / azért nem tudom magam hibáztatni...” És Bemről, meg A légióról írt könyveid... Erdélyt nem lehet kihagyni ebben a töredékes levél-köszöntőben. Mindnyájan ezer szállal kötődünk Erdélyhez, az erdélyi irodalomhoz. Nem tudjuk feledni Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban című versét, a tízen maradó gyülekezettel, a tizenegyedikként ott lévő pappal, akik „százak helyett” énekelnek. Te pedig a Történelem című verseddel, Jékely mottójával folytatod a verset, a „Noé templom-bárkájaként/ még őrzik a halottakat”-biztatással. Ezt a verset is szeretném Neked megköszönni, talán azt, hogy a kilátástalansággal szembefordultál, azt, hogy egy „mégis”-t kiáltottál. A Kolozsvári Krisztus versed se tudom elfelejteni, mikor Szervátiusz Tibor műtermében jársz, s a feltámadás reményét is érezteted, mint Pilinszky János a Harmadnaponban: „Et resurrexit ter- tia die.”. Igen, bízzunk abban, hogy a sokat szenvedők harmadnapra legyőzik a 15
