Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Zelei Miklós: Felsőnémeti-Ungvár
Kis csíkos bot lóg a katona derékszíján. Vezényelni az egyirányú forgalmat. Áll a lámpája alatt, mutató- és hüvelykujja közé csippenti a cigarettát, jobb lábával taktust dobol, a fejéből jön a füst, őrzi a határt. A határ: háború. A békétlen világ torz arcvonása. A törvényesített pusztítás emberi és anyagi veszteségei benne testesülnek eredménnyé. Ahatár: rombolás, mészárlás, jó kedvű vérivás, éhhalál, szomjhalál, kínhalál, csontokból kirakott életvonal, felnégyelés, nyakazás, kerékbe törés, karóba húzás, máglyahalál, akasztás, megfojtás, falhoz állítás, tarkón lövés, testvérgyilkosság, anyagyilkosság, gyerekgyilkosság, tömeggyilkosság, haláltábor, gázkamra, atomfelhő, bicska a szívben. A határ: a háború folytatása a lefojtott indulattal, a pórázon szimatoló gyűlölettel, a féken tartott fegyverekkel. Ä határ a vonal, amelyen végigtapintható a kushadó erőszak. A határ: nyílt fenyegetés. Érintésre elszabaduló rakéta, taposóakna, önlövőgép, árammal töltött szögesdrót, rács a folyó hullámai közt, rács szombat és vasárnap között, bokrokra szerelt villanycsengő, fenyőtobozból suttogó utasítás, az üldözők lihegése, lábbilincs, kézbilincs, vezetőlánc, ketrec. Soha nem léphetsz át a határon. Nem úgy működik, ahogyan gondoltam. Már itt vagyunk, belül, de így jutottunk igazán karámba. Hátunkban a lezárt sorompó, kétoldalt drótkerítések, és szemben, a határépületek előtt teljes szélességben vaskapu zárja el az utat, a vaskapu túloldalán őrség. Káromkodva jön vissza a sötétben egy öregúr. Gyalog akart átmenni, mert itt lakik valahol a közelben, de nem engedték. Minden autó sorra kerül, mondta a katona, és nem vette le a vaskapuról a lakatot. Mert lakat van rajta, nehogy átszökjön valaki, amikor ő öt percig éppen nem áll ott. A sorompó és a vaskapu közti hosszú szakaszon semmi világítás. Az elszórt fényforrások a vaskapun túl fulladoznak, alig adva éleljelt. Vékony erecskéik úgy vesznek el a sötétben, mint a sivatagba folyó patakok. Nem kivilágítják az éjszakát, hanem segítenek, hogy még sötétebb, még tömörebb legyen, a lehető legtöbb rossz érzést keltve, hogy az embert minden ízében és gondolatában a teljes elveszettség érzése jáija át. Az a jó, ha minden kipréselődik belőlünk, ami egyenesen tart, és eleven hullává változunk, mire odakerülünk, a hatóság elé. Mozgó, működő, de szándék, cél, ellenállás, gondolat és szeretet, meg undor nélküli testekké. A birodalom az élő hullák tömegén építi magát. A tisztátalanság, a romló élelmiszer, a mosdatlan- ság, a szennyes ruha, a testi és lelki összeszarás, a rothadás szaga, a hullaszag ámbraillat a hullatartóknak. Asztmás rohamaik idején a hullaemberek, hullacsaládok, hullanépek tartói a hullabűzből inhalálnak. A hullaózon a nagy erdei levegő. Attól lesznek pirospozsgásak, kicsattanóak. Az emberségünkre van szükségük. Abból élnek, táplálkoznak, azt szívják ki a hullatenyésztők belőlünk. Nyomtalan fullánkjaikkal belénk oltják a lelkűket, és fóloldódnak a belső részeink, a szívünk, a tüdőnk, a vesénk, a májunk, az agyunk, ezt keverik vitaminnak az elnök reggelijébe, s nekünk csak pergamenszáraz bőrünk marad, amikor kiszívtak belőlünk már mindent, és ezzel a foszló emberbőrrel fóllobogózzák a határ vaskerítéseit, a palota előtti néptelen teret. Hajnali három után még nem vagyunk készen, még darálnak bennünket. Csak ekkor kezd nyílni a vaskapu, és öt óra, mikor végre mi is bejuthatunk a következő karámba, ahonnan már tényleg látni lehet: vannak itt olyan őrök is, 8
