Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Faludy György: Tárlatnyitó
Faludy György Tárlatnyitó v oltaképpen bocsánatkéréssel kell kezdenem, amiért ide merészkedtem erre a szép kiállításra és a bevezető szavak egyikét mondom. Bocsánatot elsősorban azért kell kérnem, mert a festészetnek ugyan kora gyermekségemtől nagy tisztelője, cso- dálója vagyok és a világ szinte valamennyi múzeumát végigjártam Stockholmtól Vancouverig és Rejkjaviktól Buenos Airesig, de műítésznek egyáltalán nem számítok. Ha szabad, még ennél is tovább megyek: kilenc éves koromban elhatároztam, hogy a legszebb mesterséget, a festészetet választom és kitartok emellett, de hamarosan mégis feladtam. Nem azért, mert tehetségtelennek tartottam magam — bár ez a lehetőség most is fennáll —, hanem azért, mert azt hittem, hogy a perspektívát magamnak kell kitalálnom; nem képzeltem el, hogy ennek a szabályait a könyvekben is meg tudom találni, és mert nem tudtam rendet teremteni rajzaimban, egy mély sóhajtással abbahagytam és áttértem a költészetre. Furcsa, hogy ennek szabályait nem kellett keresnem, noha senki sem tanított meg reájuk; ezeket ösztönösen tudtam kilenc éves koromban. És még egy hibám a magam kárára. Ahogy elolvastam néhány művészettörténeti munkát vagy írást, mint Baudelaire esszéjét Eugene De- lacroixról, apám könyvtárában Muther hatkötetes Festészet történetét, Waldemar von Seidlitz Leonardo da Vincijét, Hermann Grimm Michelangeloját és sokkal modernebbeket, mindig azt találtam, hogy az efféle esztétikai ítéletek, korszerű elméletek a kortársaknak esetleg tetszettek, de tíz-húsz év múlva, mint kiagyalt semmiségek, értelmetlenné válnak. A művészi alkotás nemhogy vonzza, de taszítja a teóriát és képleteket. Vasárinak vagy Benvenuto Cellininek volt csak igaza, akik egy képre azt mondták, hogy „érdekes”, hogy „szép”, hogy „gyönyörű” és ennél — az igazságnál - nem mentek tovább. Hadd térek rá arra, amiért itt vagyunk mindnyájan, Karakas András és Molnár Péter képeire. Karakas Andris képeit ismerem, amióta hazaérkeztem, tehát közel hat éve, Molnár Péter új ismerősöm. Karakas rendkívüli tehetség, kevés embert ismerek a rajz és a festészet történetében, aki ennyire különbözik mindenki mástól, akár a rajz, akár a kompozíció, akár a mondanivaló értelmében. Fő jellegzetessége, azt hiszem az, hogy bonyolult, gyakran szatirikus, lenéző vagy groteszk mondanivalóját — minden komplikációja és szimbólumai ellenére - teljesen közérthetően fejezi ki. Amikor egyik, erotikus tartalmú verseskönyvemhez tizenegy szép rajzzal járult hozzá, eleinte arra gondoltam, hogy Karakas rajzai lerontják a versek szenvedélyességét, miután az erotikát inkább travesztálják, mint ábrázolják; csak később jöttem rá, hogy nem ártott, hanem segített nékem a stiláris ellentéttel. Művészetét leginkább figurális bonyolultságával, ötletességével és a szimbólumok bámulatos mütyürkéivel gazdagított rajzaival tudom jellemezni. A jelen kiállításra kitett művei, melyeket most, egy nappal a bemutató előtt láttam, bizonyos mértékben új és egységesebb stílust fejeznek ki. A Elhangzott a Kecskeméti Képtárban Karakas András és Molnár Péter grafikusművészek kiállításán 85
