Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 6. szám - Martos Gábor: Összetört (a) Pótszék

* * *

És itt, ezzel a három ponttal tulajdonképpen abba is kellett volna hagyni ezt az írást; a feladat, amit a krónikás jó tíz évvel ezelőtt - önként és szívesen - vállalt, vagyis egy amatőr színpad történetének, illetve az idők során vezetőjének abból a profi színházba történt „felemelkedésének” a megörökítését, bevégeztetett: nincs többé Pótszék Színpad, s Mózes István nem rendez többet sehol. Vagyis: nincs miről írni tovább. Hiszen amiről befejezésül, vagy ha úgy tetszik: tanulságul lehetne, nevezetesen a mai magyar színházi élet, s ezen belül különösen az úgynevezett amatőr-mozgalom helyzetéről, arról ebben az írásban nem érdemes; az külön elemzéseket igényelne, ami, úgy vélem - itt és most különösen - nem az én tisztem. Amiről viszont ezzel szemben mégiscsak éppen ebben az írásban lehetne szólni, az az értelmetlenség és az értetlenség, s talán bizonyos okok; erről viszont, úgy gondolom, ki-ki töprengjen el maga. Lehetne aztán még írni a hiányról, a soha már - legalábbis úgy - el nem készülő előadásokról, de hát arról is minek. Akkor meg miről?

Illetve azért egy valamiről talán mégis: az emlékekről. Ennek a tizenkét évnek néhány megszállott, lelkes és tehetséges ember, egy amatőr szíryátszó-csoport, néhány profi színész és egy „amatőr-profi” színházi rendező által nyújtott emlékeiről. Előadások, alakítások, boldog, teremtő pillanatok, sikerek emlékeiről. Most már úgyis csak ezek maradtak nekünk; az emlékek. Hiszen a színház a tovaszálló pillanat művészete, mely egy félbehagyott gesztussal, egy fenthagyott hangsúllyal, egy elhaló hanggal, egy lassan elsötétülő színpadképpel vagy két hirtelen összecsapódó függönyszárnnyal - vagy néha esetleg akár három ponttal is - bármikor abbamaradhat. És abban a pillanatban múltidővé is válik. Emlékké.

(1994. november)

Galati, 1990

87