Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - Martos Gábor: Összetört (a) Pótszék
ván a korábbi színvonalas sikerek ismeretében - egy gyerekdarab rendezésére; Mózes 1993 augusztus-szeptemberében a Jancsi és Juliska című zenés mesejátékot állítja a csabai színház színpadára. Ezt a bemutatót követheti az újabb, immár harmadik kolozsvári munka; Mózes ezúttal egyik kedvenc darabját, Szép Ernő: Patika című művét rendezheti meg. A szereposztás ismét parádés, a kolozsvári színészek nagy örömmel találkoznak újra a magyarországi vendéggel (pontosabban vendégekkel, hiszen Mózest, akárcsak eló'ző itteni munkája során is, megint elkíséri Kolozsvárra is a dramaturg Szeredás András), s természetesen maga Mózes is szívesen tér vissza ebbe a számára kedves közegbe. Egy Kolozsváron adott nyilatkozatában így beszélt erről:- Az ember általában azért megy vissza valahová, mert ott olyan benyomások érték, olyan érzésekben, élményekben volt része, amelyek miatt vissza kell térnie. A Bab Berci kalandjai színpadra állítása közben olyan emberi kapcsolataim, barátságaim teremtődtek, amelyek, úgy érzem, túlmennek az egyszerű munkakapcsolaton. Ezek motiváltak arra, hogy újra eljöjjek. Az embernek állandóan fel kell ismernie, el kell döntenie, melyek azok a pillanatok az életében, amikor valahová tartozónak érzi magát, és ezt vállalnia kell; én a jelen pillanatban azt érzem, hogy tartozom ehhez a színházhoz..., közöm van hozzá... Azt gondolom, hogy itt a színház sokkal többet vállal, ide egy fórumra jönnek el az emberek, ahol azokkal a dolgokkal szeretnének valóban találkozni, amelyek a mindennapi életűkben fontos problémák, s azt hiszem, hogy a kolozsvári színház igyekszik ezeket a kimondott vagy ki nem mondott kérdéseket megválaszolni. Szorosabbnak érzem itt a kapcsolatot a színház és közönség között, mint egy magyarországi színház esetében. Az a benyomásom, hogy erősebb erők tartják össze a színházat itt, s ezeket jelentős közösségformáló erőnek érzem... A Patikát is azért viszem szívesen színre most, mert nagyon nem olyan a világ, egyáltalán nem arrafelé megy, ami a Patikában fontos kérdés. Az embereknek nincs idejük az álmaikkal törődni, szembenézni önmagukkal, saját boldogságukat keresni, megteremteni azokat a pillanatokat, amelyeket egy jobb korban lehetne - hogy ideje legyen az embernek önmagával foglalkozni. Ma erre nincs idő, mindenfélével el vagyunk foglalva, s közben az emberi kapcsolatok tönkremennek, kiégnek. Ennek nem szabadna megtörténnie, a kapcsolatoknak nem szabad széttörni, összeomlani; valahogy erről szól a darab. Ha kissé hosszasan idéztem is ehelyütt Mózes István gondolatait, az csak azért történt, mert szavai sok mindent elárulnak nemcsak nagyon pontosan megfogalmazott színházeszményéről, de az egész életről vallott felfogásáról is. (Ugyanakkor pedig részben azt is sejtetni engedik, hogy időnként talán milyen súlyos személyes konfliktusokat okozhatott benne eszményeinek és a valóságnak egymással oly élesen szembenálló meg-nem-felelése...) * * * A kolozsvári bemutatót követően Mózes visszatér Szolnokra; igaz, gyakorlatilag csak felmondani, hiszen rendezői pályáját az ottani vezetőség egyértelműen nem támogatja, ő viszont - hét profi színházi rendezéssel a háta mögött - már nem akar más rendezők munkájához asszisztálni; inkább a szabadúszás bizonytalanságát választja a szolnoki szerződés helyett. Félelem, létbizonytalanság nincs benne: reméli, hogy eddig munkái nyomán fog kapni további lehetőségeket is az önálló színpadi munkára. Ráadásul tele van tervekkel, melyek megvalósításához megnövekedett szabadidejében most nyugodtan hozzákezdhet. Elsőként megintcsak egy régen dédelgetett ötletének megvalósításához fog hozzá; Fernando Pessoa: A tengerész című, egészen különleges, a szerző műfaji meghatározása szerint „mozdulatlan” drámáját, ezt a tízes évek elején született rendkívül érdekes és lírai darabot (melyet Magyarországon eddig soha nem játszottak) szeretné színpadra állítani. Az előadásban lévő három női szerepre Mózes kiválasztja a színésznőket - Nyakó Juli, Vlahovics Edit és Varga Katalin boldogan vállalják a nem mindennapinak ígérkező feladatot -, kitalálja (sőt, a kecskeméti színházban - mely ezáltal így egyúttal bele is száll a kooprodukcióba - el is készítteti) a játék díszletét, és megegyezik a Budapesti Egyetemi Színpad vezetésével, akik szívesen veszik fel műsortervükbe az izgalmas, igazán az ő kísérletező profiljukba vágó vállalkozást. Éppen ezért az előadás költségeinek egy - igaz, csekély - részét is vállalják; a többit Mózesnek kell összeszednie. A bemutató a tervek szerint valamikor 1995 elején lenne. 85
