Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Elek Tibor: "Ugyanannak a drámának a részesei voltunk valamennyien" (Tóth László: Elfeledett évek)
Elek Tibor „Ugyanannak a drámának a részesei voltunk valamennyien” Tóth László: Elfeledett évek .JLj^ortárs líránk egyik jelentős alkotásaként idén (1994) jelent meg Tóth László legutóbbi, immár nyolcadik verseskötete Hármaskönyv címmel. Mégis az a gyanúm (a kötetbeli versek dátumozása is ezt támasztja alá), hogy számára az elmúlt években, mint ahogy annyi kelet-közép-európai írótársa számára, nem a szépirodalom, hanem a kevesebb áttétellel dolgozó esszé, naplóírás, publicisztika volt az önkifejezés elsődleges terepe. A térség átalakulása a nyolcvanas évek végétől kezdődően számos olyan kérdést vetett fel, és számos olyan lehetőséget nyitott meg, amivel egy évek óta Budapesten élő, a többségi magyar környezetben önmagát mégis kisebbségi magyarnak tartó értelmiséginek, írónak természetszerűleg szembesülnie kellett. Ezen szembesülés írásbeli dokumentumainak gyűjteménye az 1993-ban megjelent Elfeledett évek című kötete. A nyolcvanas évek közepén Csehszlovákiából Magyarországra áttelepült és állampolgárságot váltott Tóth Lászlónak egyébként nincsenek identitásproblémái, pontosabban nemzetiségi hovatartozását illetően nincsenek. Budapesten született ugyan 1949-ben, de ötéves korától már a szlovákiai Izsákon töltötte gyermekkorát, majd Komárom, Pozsony, Dunaszerdahely voltak életének legfőbb színterei, mindaddig, amíg a csehszlovákiai magyar irodalmi és kulturális életben helyzete el nem lehetetlenült, s áttelepülésre nem kényszerült. Kapcsolatait, kötődéseit azonban nem tudta és nem is akarta felszámolni. Csupán egyetlen adalék ehhez: csaknem tucatnyi olyan csehszlovákiai magyar irodalommal, illetve művelődéstörténettel foglalkozó kiadvány, antológia jelent meg áttelepülése óta, aminek ő (vagy részben ő) a szerkesztője, összeállítója. „Harminckét esztendeig voltam - kisebbségi magyarként - csehszlovák állampolgár, sorsomat, tapasztalataimat, ismereteimet, ösztöneimet, idegrendszeremet és sejtjeimet a Duna bal partján átélt és tanultak határozták és határozzák meg” - úja Pesti napló-ja első feljegyzésében, egy vele készített interjúban pedig így vall a kérdésről: „Hiszen éppen most, amikor minden a határok elmosódása, spiritualizálódása felé mutat, illetve arra felé kellene mutatnia, miért éppen valakinek az állampolgársága lenne a probléma?! Nézd, én csehszlovákiai magyar voltomat itt, Budapesten - immár évek óta magyar állampolgárként - sem adtam fel soha egy pillanatra sem. Csehszlovákiai magyarnak lenni — ez számomra identitástudat kérdése, nem pedig határoké, állampolgárságé.” (Az út a polgári Európa felé vezet.) Különleges tehát Tóth László léthelyzete — bár sajnos egyre kevésbé ritka itt a Kárpát-medencében -, lélekben kettős állampolgárságú; úgy tagja, részese egy közösségnek, hogy ugyanakkor független is tőle, íróként, publicistaként egyszerre lehet sajátja a bensőséges azonosulás és a távolságtartó kívülállás nézőpontja. Mintha örökké azon a bizonyos Komárnoból Komáromba ívelő 108
