Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Szász Imre: Gyertek este kilencre (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Szász Imre)
társadalmi viszonyai között is általános jelenség. Csak szomorúak lehetünk, hogy egy nagy tehetségű író ennyire életünk perifériájára sodródott... Erdős elvtárs lektori jelentésében a „szépen megírt” elismerést ajándékozza a kötetnek, és mi kétkedve kérdezhetjük, hogy mi a szép Szász leírásában: a nemi szervét gusztustalan fórtelmességében mutogató nyilas vezér? az egymást „francba” küldő szereplők durva beszédmodora? a csontot érő injekcióstű borzalmat keltő ropogása? a barátok megcsalása, sőt meggyilkolásának kísérlete? s így sorolhatnánk tovább a naturalizmus ábrázolási módjának jelenségeit, melyek a regény szervi összetételébe épülnek be, s amiért ezeken változtatni nem lehet, csak a szervezet gyökeres gyógyításával, tehát az alkotó részek kioperálásával, illetve annak megállapításával, hogy a beteg gyógyíthatatlan. A könyv elolvasása után egyébként csatlakozom Szalai elvtárs véleményéhez, amely Szász Imre regényét nem tartja kiadhatónak. Bizonyos vagyok abban, hogy Szász Imre - ha ez a könyv lektori véleményezésétől függene, maga is kétségbe vonná kiadható ságát. Budapest, 1961. szeptember 25. Tóth Gyula a Kiadói Főigazgatóság főelőadója * DM: — Ezek után érthető, hogy a Gyertek este kilencre kéziratából akkor nem könyv született, hanem kínos irodalompolitikai „ügy”, amelyről mindenki tudott az irodalom belvilágában - írók, szerkesztők, kritikusok és az irodalompolitika különböző rendű-rangú apparatcsikjai -, de a nyilvánosság előtt mindenki hallgatott róla. - Magától adódik megint egy kérdés: miért a Magvetőhöz fordultál regényed kéziratával, hiszen a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője voltál, első könyvedet ott adták ki, ott ismertek és elismertek Téged? Miért nem oda fordultál ismét? Szí: - Azért, mert Illés Endre reménytelennek tartotta. DM: — Megmutattad neki? Szí: - Hogyne! Először a Szépirodalmihoz adtam be, csak amikor a Szépirodalmi lényegében visszautasította a kéziratot, akkor vittem át a Magvetőhöz. Frissebb kiadó volt és úgy éreztem, hogy vállalkozókedvűbb, mint amilyen a Szépirodalmi. Egy ideig úgy is nézett ki, hogy sikerülni fog. Béládi Miklós, aki akkor a Magvető irodalmi vezetője volt, lelkesen, a kézirat elolvasása után szerződést kötött velem, s aztán vártam. Vártam, vártam, vártam, s aztán kiderült, hogy a kézirat fölkerült a Kiadói Főigazgatósághoz (nem emlékszem, hogy akkor is még mindent fölküldtek-e, mint korábban, vagy akkor már nem, mert volt egy „cezúra”, amikor már csak a gyanús kéziratokat kérették föl), és végül is a Főigazgatóság úgy döntött, mint ezekből az iratokból utólag kiderült, többszöri megfontolás után, hogy a regény nem kiadható. Attól fogva én időnkénti kérdésektől eltekintve tulajdonképpen nem sokat tudtam a regény sorsáról. Annyit tudtam - ez tíz éven keresztül folyt -, de már csak a pletyka vagy a személyes beszámoló szintjén, hogy időről időre - érdekes módon akkor már a Szépirodalmi Könyvkiadó — fölhozta Aczél Györgynél azt, hogy nem lehetne-e mégis kiadni? Erről, Aczél Györggyel kapcsolatban én annyit tudok mondani - nem tudom, hogy a letiltás után mennyivel -, kértem, hogy hallgasson meg engem is. Elmentem hozzá... DM: - ... akkor, azt hiszem, miniszterhelyettes volt... Szí: - Miniszterhelyettes volt, úgy van! Nyájas volt, de ezt a szöveget mondta: - Ha ezt a regényt elolvasom, akkor ideszúrom magamnak a rozsdás bökőt (és a nya99
