Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Az Eötvös Kollégium centerániumára - Pintér Lajos: Álom az Eötvös Kollégiumról

mosott fehér diák-ingek. Egy emelettel újra vissza, nézzétek, a másodiktól itt laktam, ebben a szobában. Mutatom, földszint: porta, Irodalomtudományi Intézet, első emelet: könyvtár, második emelet — balra lány-szárny, jobbra fiú-szárny. Fiúszárny, mindjárt a harmadik szoba. Álltunk az ajtajában, mutattam, nézzétek, ez volt a mi szobánk.

Bekopogtattunk, nem jött válasz. Óvatosan akkor az ajtót megnyitottam, benyitottam, s mutattam: ez volt a szobánk. S a fiaim, más korosztály, más generáció, más élmények: nézték közömbösen - vagy ne sértsem meg őket, nem közömbösen, csak csodálkozva, hogy miért vagyok oly meghatott. Igen, azt nem éreztem, hogy övéké lenne. De mégis, mégis akartam, hogy itt járjanak, gyermek-szemmel is lássák, amit én diák-szemmel láttam, és felnőtt-szemmel látok.

Majd egyszer, majd sok évvel később, talán megérik bennük e látvány.

De nem is erről akarok én írni, hanem az álmaimról. Arról, hogy én tucatszor és tucatszor álmodom azóta is a Kollégiumról. Azóta is, 1976 óta is, s azóta is, hogy épületét fiaimnak megmutattam.

Álmaimban volt is logika, valahogy mindig reálisan álmodtam a Kollégium színtereit, csak emlékeim némiképp átszíneződtek, s mintha mikroszkóp alatt nézném őket, felnagyítódtak. Először azt álmondtam, hogy bemegyek a Kollégiumba. A Kollégium földszintjén leveles-szekrény van. A leveles-szekrényen A-tól Z-ig meg vannak jelölve a fakkok, és én a P-nél, ahol a nevemre küldött levelek lennének, izgatottan keresgélek: van-e levelem? Ez így volt a valóságban is, megvolt ez a leveles-szekrény, ott várt bennünket a levél. Egy kis falitáblán rajzszöggel kitűzve pedig a portás által átvett üzenet. Levelek, üzenetek, kellőképp fontosak voltak ahhoz, hogy évek múltán is velük álmodjam. Üzenetet nem kerestem álmomban soha, de a leveles-szekrényt álmomban újra és újra kutattam: hogy van-e levelem. S álmomban tudtam azt is, hogy már nem lakom ott, elteltek az évek, s akkor még az aggódás is álmomban, hogy elveszett időközben a levél.

Utána, vagy a leveles álmokkal párhuzamosan is, azt álmodtam, hogy megyek szobáról szobára, és ismerőst keresek. Hiszen ez így is volt, a valóságban is így volt, ahogy teltek az évek, egyre kevesebb ismerős a megújult Kollégiumban: új, szabadlelkű diákok. S én mentem álmomban szobáról szobára, és kerestem egy régi ismerőst. Bárkit, bármelyik megmaradt társat. S hogy mennyire gyorsan ébredtem föl, attól függött az eredmény: egy-két szobában nem találtam, vagy pedig hosszan kutattam.

Egyszer azután csodaszép álmom volt a Kollégiumról. Nem volt bennem semmi görcsösség, aggodalom. Nem kerestem sem elveszett levelet, sem egykori társat. Könnyű voltam és lebegő, ahogy álomban illik is. És lebegtem egy kollégiumi szobában. És nem mentem ki a folyosóra, ahogy kellene, ahogy kellett a valóságban, hogy onnan - a folyosóról - benyissak egy másik szobába. Hanem a falakon keresztül, ebben a könnyedségben, álomi lebegésben, a köveken keresztül lebbentem át egyik szobáról a másikra. A falakon keresztül lebegtem át a szobákon, jártam végig a kollégiumi szobákat. Nem kerestem senkit, nem akartam semmit álmomban, erre is emlékszem, csak nagyon kellemesen lebegve jártam szobáról szobára. S milyen érdekes, azóta nem álmodtam a Kollégiummal. Lehet, hogy ezzel az álommal búcsúztam el tőle. Lehet, hogy ezzel az álommal búcsúztam el az Eötvös Kollégiumtól örökre?

93