Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Fejér Ádám: „… akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít…”
A Fejér Adám „... akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít...” N JL ▼ incs helyzet, amelyben az igazságért hazudni kellene, amelyben a hazugság az igazság ügyét szolgálná. Mint az európai hagyomány örökösei, mint kultúránk részesei nem gondolhatjuk, hogy az igazságért lelkünk üdvösségét kellene föláldoznunk, hiszen - hogy a hagyományra utaljunk - az Üdvözítő' minden félreértés lehetőségét kizárva, saját magát nevezte az igazságnak. Nem valamilyen „csapdahelyzetet” mutat tehát be Németh László drámája (a hagyomány szerint a teremtésben „csapdák” nincsenek), hanem egy problémáiba belegabalyodott szemléletet, a drámabeli Galileiét, akinek - megrendítő és számára semmiképpen sem elfogadható módon ugyan, de mégis - úgy tűnik, mintha valamilyen rajta kívül álló, a felelősségét és cselekvőkészségét meghaladó okokból az igazságért kellene hazudnia, mintha lelke üdvét kényszerülne adni az igazságért, mintha a hazugság az ő esetében az igazságot szolgálná. Németh László Galileije egy gondolkodásába beépített következetlenség, a kor gondolkodását átható szemléleti elfogultság áldozata. Mint a reneszánsz óta minden humanista, maga elé szellemi feladatot állító és az emberi dolgok alakulásáért arisztokratikus felelősséget vállaló értelmiségi, egyrészt az Isten képére és hasonlatosságára teremtettség eszméjétől vezetetten tiltakozik az ellen a középkori fölfogás ellen, amely bizonyos egyoldalúsággal az ember por és hamu voltát, a remegő teremtmények Isten előtti egyenlőségét és minden evilági vállalkozás hiúságát, hiábavalóságát hangsúlyozza, másrészt viszont elmulasztja a maga kiválóságát, szellemi kezdeményező készségét a lét és a teremtés rendjének megfelelően a hagyományhoz való személyes viszonnyal magyarázni, hanem ehelyett az elvi-eszmei fellépést, az igazság képviseletére való készséget az intellektusra, a polgári józan észre alapozza, amely — némiképp a középkori teremtményelvhez hasonlóan — egyenlősíteni, nivellálni hajlamos, végeredményben minden szellemi kezdeményezést, arisztokratikus szerepvállalást elutasít. Galileiben, mint minden humanistában, mint minden, az emberi együttélésért arisztokratikus felelősséget érző újkori tudósban, szellemi emberben, éljen akár a XVII. , akár a XX. században, sajátos szerepzavart előidézve keveredik egymással az Isten képére és hasonlatosságára teremtettségének - az igazság személyes képviselete révén — érvényt szerezni akaró értelmiségi, illetve az igazságot ugyan tisztelő, de a maga üdvözülésének kimunkálásával szerényen megelégedő, az igazság érvényesítésére magát hivatottnak nem érző polgár pozíciója, és a dráma hőse a humanista program válságaként ezt a szerepzavart, ezt a keveredést drámai módon megtapasztalja. Bár semmi kétség, hogy Galilei, a humanista tudós az igazságért küzd, hogy a heliocentrikus világkép elismertetésére irányuló törekvése szándéka Az itt közölt két tanulmány előadásként hangzott el az 1994. szeptemberében Debrecenben megrendezett „A Németh László-drámák kérdéseinek és a történelmi dráma változatainak újabb nézőpontjai” című tanácskozáson. 63
