Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Herceg János: Hegedűsök; Szomszédaink; Divertimentó; Bigámia; Tűzhely; Cigányok; (novellák)
Napéjegyenlőség! - mormolja magában a városi reménytelenül, mert azután meg kinn a periférián pazar villák következnek egyszerre itt is, a betonút mindkét oldalán, a „Németből” küldött pénzek jóvoltából. Ha nem jönnek is haza apjuk temetésére a gyerekek, amire szintén ráillettek a tisztelendő úr szavai: Az úr legyen veletek!, s így csak beül kocsijába a látogató, a városi ember. A régi falu emlékével búcsúzik a maitól. Bigámia Nagy Péter kinn állt a háza kapujában. Nyár volt, fülledt hőség, s jóllehet, én csak néhány éve vagyok falusi lakos, hallomásból sok mindenkit ismerek. A nevezetesebb embereket, persze. Róla is rögtön kitaláltam, hogy csak ő lehet az a Nagy Péter, akinek egyszerre két felesége volt, pedig ugye, nem is muzulmán. Egyszerű bácskai ember.- Meleg van - mondtam a falu szokásaihoz illőn, hogy ne csak köszönjek a háza kapujában álldogáló embernek, aki zömök volt, és piros arcú, s mélyen a terjedelmes pocakja alatt szíjazta össze a nadrágját. Egyszerűen és tárgyilagosan felelt, miután végigsimított a bajuszán:- Meleg! Bejön? Ilyenkor jólesik a pincehideg bor. Jöjjön be, megiszunk egy pohárral. Nálam még úgyse volt soha.- Szóval magát is úgy hívják, mint az egykori orosz cárt — mondtam, mikor a kiskapuban előreengedett a házba, amely semmiben sem különbözött a jómódú gazdaházaktól. Széles, oszlopos gang futott végig az udvaron, rózsásan kifestve, hátul meg az ólak és istállók sorakoztak, onnan jött előre illedelmes csaholás- sal, mintegy a vendéget köszöntve, a kávébarna vizsla, s el is feküdt mindjárt az árnyékban.- Tényleg? Az is Nagy Péter volt? - nézett rám ártatlan mosollyal. - Ezt nekem még senki sem mondta. Meg hol is vannak máma már a cárok! Én tudom, hogy nincsenek többé, én megjártam Oroszországot, a Don vidékét, meg arra beljebb is voltam hat évig fogságban. Kedélyesen és nyugodtan beszélt, mint akinek semmiféle titka, szégyene nincs ezen a kerek világon. S oly jámbor volt, és jóhiszemű, hogy a bigámiát, amiről az egész falu tudott, nehéz volt feltételezni róla. Hátra is kiáltott mindjárt a pingált folyosón:- Kati! Gyere csak, vendég jött! Egy hozzá hasonlóan barátságos, kerek kis parasztasszony jött elő.- Hát maga az? - nyújtotta felém a kezét, de előbb megtörölte a kötényébe. - Mintha már láttam is volna az utcán, messziről. Még mondtam is a fiamnak, mikor itthon voltak Németből tavaly, hogy az csak maga lehet.- Ez az egy fiam van a feleségével, meg egy lányom Stuttgartban - mondta az ember egyszerűen. - Ott dolgoznak már hét éve az urával. Az unokám ott jár iskolába, és az anyjával leginkább németül beszél. 7
