Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Faludy György: Öt szonett (CCIII., CCLXIV., CCLII, CCLXVII., CCXV.)

Dante izgatott hévvel körmöli a szonettet.

A nő szép darab kolbászt választ ki, kenyeret tesz hozzá, tányérra rakja, lábujjhegyen behozza,

alázattal fejet hajt. „Fogyaszd el, szívem,” mondja és leteszi melléje. Ő meg rámordul: „Nem kell,” de megeszi azonnal. Különös lény az ember.

(Budapest, 1993)

CCLII

(Az Egyesült Európa)

Már nem látom több színben, csak fekete-fehéren.

Ott álltam a malomban ezelőtt hetven évvel,

Zsolnán. A liszt mint könnyű porhó, gyengéden szállt rám. Szemközt molnár nagyapám ezüstén mint a császár.

Ő volt a Páneuropa mozgalom vezetője helyben. Szelíden beszélt. Sohasem féltem tőle.

,A földrész egyesül majd. Békés, boldog és szép lesz.

Én aligha érem meg. Te biztosan megéred.”

Megértem? Ez kétséges. A bürokrata önkény rendelkezik Brüsszelben, de hol a jog, a törvény, a kultúra, az összhang? Jobb lesz attól az élet,

ha gazdagabb a gazdag és a szegény szegényebb?

Vagy higgyem, hogy anyagból s pénzmániából épül fel Európa újjá, és minden szellem nélkül?

(Budapest, 1992)

CCLXVII

(Elmentél harminc éve)

Elmentél harminc éve és még mindig szeretlek. Emlékszel csókjaimra már halott ajkadon?

Nyolc gyermeket akartunk, de végül csupán egy lett. Az emigráns élete nyomor és siralom.

Szerelmünk sziklakő volt, nem virágág, mely fonnyad. Nem változott, nem gyengült tizenöt év alatt.

Pedig a párzást durva marcangolásnak mondtad és gyűlölted. Ezért csak ritkán kívántalak.

2