Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Kőhegyi Mihály: Isten ostora? (Bóna István: A hunok és nagykirályaik)
tó'fi születési, keresztelési, hovatartozási kérdéseit újragondolni és senki, egyetlen város érdekeit se sértve, senkit se megbántva megnyugtató eredményre jutni. Nem mehetünk el szótlanul, említés nélkül Fekete Sándor irodalomtörténész, az ismert Petőfi-kutató Szíves ajánlás-a mellett. Fekete azt mondja, hogy „ez az új hozadék a költő biográfiájától függetlenül is igen értékes. Petőfi atyja egy, a reformkorban erőteljesen feltörő társadalmi réteg markáns képviselője, gazdagodása és bukása a társadalom- s gazdaságtörténet kutatóinak is tanulságos adalékot kínál. Költőnk életrajza szempontjából pedig éppenséggel az eddigi legszélesebb adatbázist kapjuk a korai iskolaévek családi hátterének mélyebb megértéséhez.” Valóban, Tóth Sándor a Petőfi-kér- déstől függetlenül, bár azzal összefüggésben, helytörténeti szempontból is lényegest, maradandót alkotott. Sok-sok adat, szemelvény megvilágításában, igen jó helyismerettel, megrajzolta egy kis mezőváros XIX. század- eleji képét. Végezetre mit is mondhatnánk egyebet mást, mint amit Fekete Sándor mondott már említett, idézett szíves ajánlásában: „Mindezek alapján legyen szabad melegen ajánlanom Tóth Sándor munkáját mindazoknak, akik Petőfi Sándor életének s költői útjának érdemi megismerésére törekszenek.” Dankó Imre Isten ostora? Béna István: A hunok és nagykirályaik A hunokról alkotott képünk mindmáig múlt századi költőink, íróink és főleg a romantikus és nemzeti festészet által sugallt ábrázoláson alapul. Ezek nyomán látjuk őket, amint ormótlan ökrösszekéren vándorolnak egyik helyről a másikra hatalmas nyájakat terelve maguk előtt. Az aranyékszerrel teleaggatott harcosok párducbőrt viselnek, ferde vágású, apró szemük szinte felnyársalja a nézőt. Ezzel szemben Attila „Isten ostora”, a „Nagykirály” szelíden üldögél saját lakodalmán és fakupából issza a bort, fatányérből eszik. Vajon melyik az igaz, az egykori valósághoz közeli kép? Vagy igaz mind a kettő? A hunok történetével és régészeti emlékeivel már közel másfél évszázada birkózik hazai kutatásunk. Valóban nem könnyű e szinte a semmiből felbukkanó nép alig fél évszázados tündöklését és bukását követni. 376 nyarán a rómaiak még csak kósza híreket hallottak egy új, hatalmas nomád népről, amikor az apró lovakon vágtató, félelmetes pontossággal nyilazó ellenség, mint valami hógörgeteg rárohant a mai Románia területén élő gotokra, akik kétségbeesve kérték a rómaiakat, fogadják be őket. Ezzel olyan katonai és politikai eseménysorozat indult el, mely végső soron a római birodalom megrendüléséhez, majd - más tényezőkkel együtt — megszűnéséhez vezetett. A felbolygatott népek biliárdgolyóként lökték egymást tovább, a hatalmas területeket átfogó népmozgás néhány évtized alatt gyökeresen átalakította Európa térképét. „A nagy népvándorlás” címen számontartott mozgalom a nyugat-római birodalom romjain kialakította a középkori Európa új területi és politikai egységét. A 370-es évekig csak kevés hír érkezett a hunokról. 420 után azonban Ruga nagyfejedelem a Kárpát-medencébe helyezte át székhelyét, s ezzel a hun foerők veszedelmes közelségbe kerültek a kelet-római birodalom határaihoz. 431-ben meghalt Ruga. Utóda unokaöccse, Bleda (Buda) lett, aki a hatalomban öccsével, Attilával osztozott. Ahunok békés, diplomáciai úton folytatott terjeszkedő politikája ezzel egycsapásra véget ért. A 430-as évek második felére, tehát néhány év alatt, a hunok hatalma a Rajnáig terjedt. 453-ban Attila sajátkezűleg megölte bátyját és uralma alatt egyesítette birodalma valamennyi népét. Egyeduralkodása hihetetlen rövid ideig, mindössze 8-9 évig tartott, mégis azon kevesek közé tartozik, akik „történelmet csináltak.” Egyéniségét, egyszerűségét a nála járó kelet-római követség egyik tagjának, Priszkosz rétomak leírásából ismerjük. Idézzünk egy kissé hosszabban Priszkosz leírásából: „Férfiú, aki a népek megrendíté- sére, az egész világ rémületére született a világra, akitől mindenki retteg a róla terjengő rémítő hírek miatt.” A birodalmához tartozó idegen népek vezérei és királyai csatlósok módjára várták parancsait. „Elég volt, ha csak szemével intett, mindannyian pisszenés nélkül, félve és remegve járultak színe elé, és bármit megtettek, amit parancsolt.” A követség tagjainak fogadására rendezett lakomá105
