Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Lator László: Őserdő (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Lator László)
Lator, Domokos hívnak magukkal. Lászlót is megtisztelte Gyergyai úr. Neki a portán hagyta a csomagolt zöldszilvánit, ilyenféle levéllel: „Vád és védőbeszéd helyett, abból az alkalomból, hogy verseit személyes előadásban hallgattam. Egy versolvasó és verskedvelő.” Úgy döntöttünk Lászlóval, hogy ma még baráti körben megisszuk a borunkat. * Ami meg is történt: de még hátravolt egy keserű pohár - félesztendővel később: * 1949. szeptember 26. Hétfő Vacsora után népgyűlés, a Rajk-ügy (ahogy ők mondták: a Rajk-banda ügyének) itteni megtárgyalása. Az ifjúsági elnök beszél. Sikerül annyira fólhergelnie magát, hogy már az első mondataiban meglobogtatja az „aljas”, „mocskos”, „izzó”, „piszkos” jelzőket úgy, ahogy a Rajk-processzus zsargonja megköveteli. Persze groteszk nagyon ez a műforradalmiság, de ezzel a műforradalmi levegővel telítve van a terem. Az első Sztálinra felpattan H. N., az új csillag, s példája nyomán verjük a vastapsot. - Ne felejtsük el, hogy kinek köszönhetjük mindezt: a Magyar Dolgozók Pártjának és Rákosi Mátyásnak... Éljen Rákosi! Éljen a Párt! Sztálin! Rákosi! Sztálin, Rákosi!... - Folyton rettegek, hogy valaki észreveszi rajtam a lelkesedés hiányát. Hátulról jól látom Kardos-Pándi árgus szemmel figyel. Sejtettem, hogy fölszólal, s csak azért a végén, hogy mondandójának annál csattanósabb jelentősége legyen:- Ilyet még nem pipált az Eötvös-kollégium - kezdi mellét düllesztve. - És nem dőltek össze a falak, nem dőlt le a könyvtár... De érdemes megnézni, kik szólaltak föl, s kik azok, akik hallgattak... És nem véletlen ez... mert igenis, a hallgatás is állásfoglalás. Eh, ne kerteljünk! - rándul meg idegesen. - Megkérdezhetnénk Lator Lászlót, miért nem hallatta szavát, amikor megadtuk neki a lehetőséget. Persze Lator László, akit azért tartottunk itt, mert bíztunk a tehetségében, aki tavaly beadta a kötetét a Könyvhivatalba, amelyet onnan nagyon helyesen visszaadtak, mert tele volt pesszimizmussal, dekadenciával, ez a Lator László azóta sem fejlődött, s nem véletlen, hogy most is hallgat. Pattanásig feszült a hangulat, de a szónok, mintha megveszett volna, tovább ha- rapdálja áldozatát, Latort, majd Liptákot, akinél — úgymond — fasiszta könyvet találtak (Szentkuthy Miklós egyik neki dedikált munkáját!) Az ifjúsági elnök, hogy ő se maradjon el, felszólítja a tagságot: ítéljen a bűnösök felett. - Gyerekek, most mindjárt ítéljünk? Akarjátok?... a mi izzó gyűlöletünkről beszéljünk! Akaija a kollégium, vagy halasszuk későbbre? Síri csönd. Feláll H. M. és kinyilatkoztatja: - A Kollégium természetesen elsőrendű kötelességének fogja tartani, hogy kivesse magából az idegen elemeket. Ilyen embertelenséget még nem éreztem a levegőben magam körül. Sietek ki a teremből a magyar könyvtárba. Odajön be később Lator is, akit igazgatói asszisztenciával szobájukban, rögtönzött családgyűlésen még külön megtiportak. Mindenki belemart. Egy gólya, aki nemrég tiszteletteljesen mutatta neki saját T. S. Eliot-for- dítását, jobb híján ezt a vádat kente hozzá: - És jellemző, hogy olyan dekadens költőket szeret, mint T. S. Eliot.” László arcán látszik a szenvedés, de keményen hajtogatja: - Nem baj, nem izgat, most már ezen is túl vagyok. * * 89
