Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)

turális) múlt, a személyes tapasztalatok átminősítésének útvesztőjében bolyongó lírai elbeszé­lőt, aki vándorlásának stációjává, emlékezetének hírvivőjévé avatja a verset. A versek azon­ban eleve csak ciklusban, kötetben bonthatják ki a stáció állomásait, nem az időbeliség vagy a térbeliség élménye hívja elő a ciklus szerkezetében érvényesülő rendet, hanem a (kulturális) emlékezetből létre ébresztett, mert verssé formált személyiség, aki a jelenné tett múltban kapja meg igazi alakját. Nem kevésbé tanulságos Kovács András Ferenc irodalmi kalászata, sem a Lázáry René Sándor néven „fölfedezett” költő műveinek közrebocsátása: hiszen hagya­tékot (?) bányászott elő Kovács, a világirodalomban és a magyar irodalomban végzett (és mint a kutatás joggal mutatott rá: Poundtól is ihletett) kutatásai után maga teremt irodalmat, olyat, amilyennek lennie kellett volna. Nem egyszeri stílusimitációt, nem „idegen költői világi­ba való belehelyezkedést, hanem ciklust, kötetet, költőlehetőséget, amelyhez hasonló volt és nem volt egyszerre, ironikus visszavetítését az énnek a múltba. Különbözőképpen, ahogy We­öres Sándor tette szintén eleve kötetnek elgondolt Psychéjével. Ám amikor újabb költői irányok jellemzésekor azt emelem ki megkülönböztető tulajdonság­ként, hogy a költői személyiség újrafogalmazása az elhatárolódás és a bele-helyezkedés között leng ki, akkor azt az ambivalenciát szeretném mondandóm nyomatékos sugalmazásává tenni, hogy egyfelől egy kanonizált nemzeti irodalmi-világirodalmi szabályrendszertől, értékszerke­zettől, ízlésformától való eltérés vezet/het/i (talán) költőink egy részét, másfelől viszont a ho­vatartozás dokumentálása lehet (esetleg) a cél. Tudniillik annak a hagyománynak kijelölése, annak a történ éti-ku lturális örökségnek (még ha parodisztikus) integrálása, amely a par ex­cellence személyes nézőpontú irodalmi magyarázatokon alapszik. Lényegében Babits Mihály­nak már emlegetett európai irodalomtörténete is ebből a szempontból jelenti a magyar irodal­mi gondolkodás ünnepi pillanatait; az viszont még a kutatás adóssága, hogy az európai-irodalomtörténeti látomás és Babits lírája között (nem a múltra vonatkoztatva, ha­nem az egykorú verseknek, és a talán megtervezett jövőbeli költészetnek közös vonásait felde­rítendő) megkeresse az összekötő szálakat. A Lázáiy René Sándor-versek, akárcsak Kovács András Ferenc korábbi kötetei, a világlíráról éppen úgy szólnak, mint a mindenfelől fenyege­tett (nemzeti kisebbségi) személy nem egyszer kényszerből vállalt kalandjairól. Anélkül, hogy bizonyos közönségrétegek hangsúlyos elvárásai szerint a szokványos irodalomtörténeti érté­kek fölmutatását vállalná. Ellenkezőleg: nemcsak egy alapjában és szerkezetében másfajta értelmezési lehetőség tetszik ki a maga tematizálta világlírából, hanem az értelmezés szabad­sága mindenekelőtt a jelenkorban megteremthető szabadságok körére céloz: a szuverén sze­mélyiség megőrzésévé válhat az értékek konvenciómentes újrajelölésének gesztusa. S miként Weöres Sándor megkérdőjelezte a hagyományossá lett irodalomtörténeti eljárásokat, mikor Három veréb hat szemmel című antológiájával egy nem (nemzeti) ideológiától irányított, ha­nem poétika-központú irodalmi mozgást tételezett, amelyben még a sokat kutatott, a közmeg­egyezés alapján megítélt vagy vitát kiváltó nézőpontok szerint minősített költők és írók helye, helyi értéke is - az eddigiekhez képest — bizonytalanná lesz, illetőleg újragondolást igényel, éppen úgy a kötetekben gondolkodó poéták egyrészt a lírai én és a lírát olvasó között feltétele­zett cinkosan közvetlen viszonyban kételkednek, másrészt a kötetszerző „elbeszélő”, a líraisá- got máshonnan vett figurák, idézetek, utalások, reminiszcenciák átértékelő munkája nyomán, „fordítója”, „tolmácsa”, „közvetítője” a kötet címlapján megnevezett költőnek, esetleg hason­mása, reflexióinak kötetbe gyűjtője, „munkatársa”. Azonos és nem azonos vele. A viszony köz­tük néha olyasféle, mint Gogol kishivatalnokáé önállósuló Orráéhoz, vagy Babits regényfigu­rájáé, Tábory Eleméré éjszakai lényéhez, bár ebben a körben Kosztolányi Dezső Esti Kornélját is megidézhetném „perdöntő” tanúvallomásra. Annyi mindenesetre feltűnő, hogy a nemzeti kisebbségi líra vagy az egykori emigrációs költők szép számmal hoztak létre ilyen költői vál­lalkozásokat. Messze nem az értékelés igényével, pusztán a szemléltetés és a változatok gaz­dagságának dokumentálása kedvéért említem meg ezen a helyen Kovács András Ferenc mel­lett Tőzsér Árpád Mittel urát vagy Mózsi Ferenc nemrég kiadott műfajteremtő szándékkal szerzett Maxiómáit. Ami közösnek tetszik: a magyar helyzettudat és a világlíra idő- és térbeli egyeztetésének kísérlete. S ami különbözik, azt nem csupán a nyelvi felkészültség, illetőleg az új nyelvi világ teremtésében elért eredményesség területén érezhetjük, hanem a megidézet­tek, az értelmezésbe bevontak körének jelenlétén. Egyszóval a hagyományhoz való viszony /ön/jellemzésén. S ennek következtében az „elfedés”, a „helyettesítés”, a „vita” és a „travesztá- lás” módjában is. Különféle lehetőségekről beszélhetünk, amelyek között elképzelhető az átjá­75

Next

/
Thumbnails
Contents