Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)
turális) múlt, a személyes tapasztalatok átminősítésének útvesztőjében bolyongó lírai elbeszélőt, aki vándorlásának stációjává, emlékezetének hírvivőjévé avatja a verset. A versek azonban eleve csak ciklusban, kötetben bonthatják ki a stáció állomásait, nem az időbeliség vagy a térbeliség élménye hívja elő a ciklus szerkezetében érvényesülő rendet, hanem a (kulturális) emlékezetből létre ébresztett, mert verssé formált személyiség, aki a jelenné tett múltban kapja meg igazi alakját. Nem kevésbé tanulságos Kovács András Ferenc irodalmi kalászata, sem a Lázáry René Sándor néven „fölfedezett” költő műveinek közrebocsátása: hiszen hagyatékot (?) bányászott elő Kovács, a világirodalomban és a magyar irodalomban végzett (és mint a kutatás joggal mutatott rá: Poundtól is ihletett) kutatásai után maga teremt irodalmat, olyat, amilyennek lennie kellett volna. Nem egyszeri stílusimitációt, nem „idegen költői világiba való belehelyezkedést, hanem ciklust, kötetet, költőlehetőséget, amelyhez hasonló volt és nem volt egyszerre, ironikus visszavetítését az énnek a múltba. Különbözőképpen, ahogy Weöres Sándor tette szintén eleve kötetnek elgondolt Psychéjével. Ám amikor újabb költői irányok jellemzésekor azt emelem ki megkülönböztető tulajdonságként, hogy a költői személyiség újrafogalmazása az elhatárolódás és a bele-helyezkedés között leng ki, akkor azt az ambivalenciát szeretném mondandóm nyomatékos sugalmazásává tenni, hogy egyfelől egy kanonizált nemzeti irodalmi-világirodalmi szabályrendszertől, értékszerkezettől, ízlésformától való eltérés vezet/het/i (talán) költőink egy részét, másfelől viszont a hovatartozás dokumentálása lehet (esetleg) a cél. Tudniillik annak a hagyománynak kijelölése, annak a történ éti-ku lturális örökségnek (még ha parodisztikus) integrálása, amely a par excellence személyes nézőpontú irodalmi magyarázatokon alapszik. Lényegében Babits Mihálynak már emlegetett európai irodalomtörténete is ebből a szempontból jelenti a magyar irodalmi gondolkodás ünnepi pillanatait; az viszont még a kutatás adóssága, hogy az európai-irodalomtörténeti látomás és Babits lírája között (nem a múltra vonatkoztatva, hanem az egykorú verseknek, és a talán megtervezett jövőbeli költészetnek közös vonásait felderítendő) megkeresse az összekötő szálakat. A Lázáiy René Sándor-versek, akárcsak Kovács András Ferenc korábbi kötetei, a világlíráról éppen úgy szólnak, mint a mindenfelől fenyegetett (nemzeti kisebbségi) személy nem egyszer kényszerből vállalt kalandjairól. Anélkül, hogy bizonyos közönségrétegek hangsúlyos elvárásai szerint a szokványos irodalomtörténeti értékek fölmutatását vállalná. Ellenkezőleg: nemcsak egy alapjában és szerkezetében másfajta értelmezési lehetőség tetszik ki a maga tematizálta világlírából, hanem az értelmezés szabadsága mindenekelőtt a jelenkorban megteremthető szabadságok körére céloz: a szuverén személyiség megőrzésévé válhat az értékek konvenciómentes újrajelölésének gesztusa. S miként Weöres Sándor megkérdőjelezte a hagyományossá lett irodalomtörténeti eljárásokat, mikor Három veréb hat szemmel című antológiájával egy nem (nemzeti) ideológiától irányított, hanem poétika-központú irodalmi mozgást tételezett, amelyben még a sokat kutatott, a közmegegyezés alapján megítélt vagy vitát kiváltó nézőpontok szerint minősített költők és írók helye, helyi értéke is - az eddigiekhez képest — bizonytalanná lesz, illetőleg újragondolást igényel, éppen úgy a kötetekben gondolkodó poéták egyrészt a lírai én és a lírát olvasó között feltételezett cinkosan közvetlen viszonyban kételkednek, másrészt a kötetszerző „elbeszélő”, a líraisá- got máshonnan vett figurák, idézetek, utalások, reminiszcenciák átértékelő munkája nyomán, „fordítója”, „tolmácsa”, „közvetítője” a kötet címlapján megnevezett költőnek, esetleg hasonmása, reflexióinak kötetbe gyűjtője, „munkatársa”. Azonos és nem azonos vele. A viszony köztük néha olyasféle, mint Gogol kishivatalnokáé önállósuló Orráéhoz, vagy Babits regényfigurájáé, Tábory Eleméré éjszakai lényéhez, bár ebben a körben Kosztolányi Dezső Esti Kornélját is megidézhetném „perdöntő” tanúvallomásra. Annyi mindenesetre feltűnő, hogy a nemzeti kisebbségi líra vagy az egykori emigrációs költők szép számmal hoztak létre ilyen költői vállalkozásokat. Messze nem az értékelés igényével, pusztán a szemléltetés és a változatok gazdagságának dokumentálása kedvéért említem meg ezen a helyen Kovács András Ferenc mellett Tőzsér Árpád Mittel urát vagy Mózsi Ferenc nemrég kiadott műfajteremtő szándékkal szerzett Maxiómáit. Ami közösnek tetszik: a magyar helyzettudat és a világlíra idő- és térbeli egyeztetésének kísérlete. S ami különbözik, azt nem csupán a nyelvi felkészültség, illetőleg az új nyelvi világ teremtésében elért eredményesség területén érezhetjük, hanem a megidézettek, az értelmezésbe bevontak körének jelenlétén. Egyszóval a hagyományhoz való viszony /ön/jellemzésén. S ennek következtében az „elfedés”, a „helyettesítés”, a „vita” és a „travesztá- lás” módjában is. Különféle lehetőségekről beszélhetünk, amelyek között elképzelhető az átjá75