Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)
vek) számára kihívást jelentett Faludy vállalkozása, így már ebből a szempontból is megérdemelné minősítése újragondolását. Az 1940-es esztendők második felében hatalmi szóval megszakított folytonosság azonban - mint ez mára közismertté vált - csupán a megjelenés lehetőségétől fosztotta meg a valóban irodalmi alkotásokat papírra vető szerzőket, attól azonban nem, hogy kényszer- és pénzkeresés céljából vállalt műfordításaikban ne tágítsák bizonyos mértékben saját nyelvi kifejezésük határait, ne asszimiláljanak magukba olykor olyképpen idegen (és többnyire „klasszikus”) költői világokat, hogy a világirodalommal folytatott dialógusukat a maguk, immár feldúsított költői nyelvén folytassák. Vas István egy verse például a (költői) személyiség megőrzésének esélyeit tulajdonítja fordítói munkásságának, Németh László „Tolsztoj inasa”-ként végiggondolhatja a „nagy”-epika sorsát a XIX-XX. században, Nemes Nagy Ágnes 1958-1960 között leírt versei, versvázlatai között (Lapok a barna noteszből, megjelent: Orpheus 1994/2-3. sz.) találtam a Fordítás közben darabjait. Egy Nemes Nagy Ágnesről készítendő monográfiának kötelességei közé fog tartozni, hogy ennek a versnek (is) felderítse „közvetlen” forrását, mindazokat a referenciákat, amelyek hozzájárultak a töredék benyomását keltő rímes darabok megszületéséhez. Annyit már most talán megkockáztathatunk, hogy egyfelől a följebb megnevezett dialógus természete érdekli, amely Nemes Nagy Ágnes „gyönyörű mesterség”-e, másfelől a személyiségválság feloldásának mikéntje, az én és a világ látszatok és paradoxonok szerint alakuló viszonya, a „könnyebb megoldások” elutasítása között jött létre, egy olyan személyiség bűntudata ez, aki nem követett el bűnt: Bár megszereztem az undok jogot, hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot, kit a világ bemocskol - elirtózom e jogtól, gyanús, gyanús, villámló hősi arcom: gyanakszom. Talán még a mai kritikai élet néhány reflexében is tetten érhetjük a Nemes Nagy Ágnes- vers évtizedére oly jellemző megoldásokat: az irodalmi művek bírálatában a „gondolatrendőrség” tevékenysége érvényesült, a kritika „fegyvereként használtatott a nemtetsző ideológiainak hirdetett jelenségek (pesszimizmus, nacionalizmus stb.) ellen. Ilyeténképpen a kritika sem volt érdekelt a módszertani megújulásban, az archivális szempont érvényesítése belépőjegyként számíthatott a hivatalosan elfogadott irodalmi mechanizmusba. Talán innen magyarázhatjuk, hogy a mai kritikai életben is mily erőteljesen érvényesül a csoportérdek, az érdek- szövetségek védő-támadó rendszere. Míg bizonyos folyóiratok meghatározott ízlésváltozatok mellett teszik le a garast, addig nincsen baj; éppen ellenkezőleg: egyéni arcélűvé formált irodalmi lap jól artikulálhat irodalmi irányt, érzékeltetheti irodalmi alkotás és kritika együttha- ladását, egymást építését. Am ha mindez egy nyilvánosan tagadott, a gyakorlatban mégis jól érzékelhető ,diatalmi diszkurzus” formáját ölti (valóságos - politikai, végrehajtói - hatalom nélkül, ám az ízlésterror és a kirekesztés érvényesítésével), akkor annak irodalom és irodalomtudomány egyaránt kárát látja. Szerencsére az irodalom általában dacolni szokott mind a kedvező, mind a kedvezőtlen körülményekkel, és még a legsötétebb időkben is keresi a maga útját. Mármint az irodalom, és nem az, amit irodalom címen a közönségre akart erőltetni egy apparátus. A Márai Sándor igényelte ellenállás azonban nem pusztán a manipuláló Hatalomnak szólt, hanem az általa megbélyegzett közízlésnek is, amely öltheti a konzervativizmus maszkját és hagyományőrzés címén epigonizmust vagy kifáradt módszereket, eljárásokat részesít előnyben, de csábítja az írót a könnyebb ellenállás irányába, a megszolgált vagy meg nem szolgált siker hajhászásába. És csak mellékesen: erre az utóbbi veszélyre a saját munkásságáról gondolkodva, Márai Sándor figyelmeztetett, amikor gyengébb műveinek az önismétlést, a rutint rótta föl. Az 1990-es esztendők „nagy” alkotói szabadságát szintén fenyegethetik a följebb emlegetett irodalmi kudarcok, jóllehet, az 1970-es évektől kezdődő fellendülés azóta is tart; igaz (mint erre a kritika rámutatott), mintha nem egy, korábban a magyar irodalomnak európai egyidejűségét és egyenrangú terminológiáját megteremtő írónk elbizonytalanodott volna. Ugyanakkor néhány tendencia határozottan rajzolódik ki, és ezeknek a tendenciáknak leírására viszonylag kevés kritikus tett kísérletet, még kevesebben próbálták meg irodalomtörténeti 73