Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)

irodalom ellene szegült a „nagy narratívák”-nak, feltehetőleg azért tette, mivel egyfelől a „nemzeti” és a regionális (adott esetben: kelet-közép-európai) hagyományok felől ilyen késztetések is érkeztek, másfelől, mert szavahihetősége forgott kockán. Akkor ugyanis, amikor a fogalmi nyelv merő konvencionális nyelvhasználattá szürkülni látszott; akkor, amikor egy mindennél erőszakosabb és a manipulációs eljárásokban kifinomultabb, magát „felvilágosodott”-nak álcázó abszolutizmus egy egész társadalomra erőltette a maga nyelvi életrendjét, a nyelvi műalkotás erejét és minőségét az ellenálláson lehetett lemérni. Már Má- rai Sándor használta ezt a mértékegységet, csakhogy ő nem tett különbséget (egy ideig) a politikai célzatok, a pártpolitikai egyoldalúságok és az átlagízlés elvárásai között, hogy aztán egy történelmi pillanatban a verses napló formáját választva állam és nyelv egymás ellen fordulásáról adjon számot. Ez a típusú nyelvi ellenállás nem feltétlenül igényelte a kilépést a kánonból, pusztán a költői magatartást is szembeszegezhette a hatalommal. Ez a fajta „sérelmi politika” beleveszhetett a közvetlen didakszisba, a túl-retorizált előadásmódba, pátosza kiüresedhetett, gondolkodásmódja közhelyessé süllyedhetett. Igen jellemző, hogy a sokáig „hallgató” vagy az emigrációba kényszerült magyar költészet fedezte föl magának (nem kizárólag a szójátékot, hanem) a nyelvjátékokat (is), vetette föl világirodalmi hagyomány magyarrá integrálásának nem a hivatalosan intencionált műfordításokkal megvalósított lehetőségeinek problémakörét, és nyúlt vissza a magyar irodalomnak élő, de az élő irodalomban kevéssé tudatosított és még kevésbé jelen lévő hagyományaihoz. Igaz, hogy a megélhetést biztosító műfordítói vállalkozások kitágították írók és olvasók világirodalmi horizontját, ám az antikvitástól a XX. századig bezárólag: sokféle (ám ritkábban: kortársi) világirodalmi alkotások magyarrá fordítása csak néhány költőnknél járult hozzá a saját költői nyelv megújításához, költészet és fordítás általában szétváló tevékenységnek bizonyult a legtöbb esetben. Inkább volt (s ez sem csekélység!) műveltség gyarapítás, netán egyetemi segédanyag, mint újfajta kérdezőhorizontok meghonosítására történő kísérlet. Az egyes kötetekhez készült (és igencsak különböző értékű elő- és utószavak pedig a hatalmi diszkurzus elvárásait közvetítették, mintegy az uralkodóvá tett ideológia szerint értelmezték a költői teljesítményt. (Ebből a szempontból rendkívül tanulságos az 1961-es Rilke-kötethez írt előszó, amely a jelentől idegennek minősíti Rilke líráját.)

Ugyancsak bizonyos szakadék tátongott a kortárs elméleti irányok ismertetése és a kritikusi-irodalomtörténeti gyakorlat között. Az 1962-ben új életre ébredő összehasonlító irodalomtudomány képviselői, bár korszerűnek álcázott terminológiával igyekeztek élni, ott folytatták, ahol az 1930-as esztendőkben abbahagyták, legfeljebb a vizsgált tárgykörök szélesedtek, még a strukturahzmus befogadását sem engedélyezte a hivatalosság. Néhányan ugyan kísérleteztek a célszerűbb-újszerűbb irányok bemutatásával-alkalmazásával, igazi áttörés azonban csak akkor következhetett be, amikor az irodalom, az irodalmi alkotások félreérthetetlenné tették a mindinkább elavulóban lévő módszerek alkalmatlanságát, és az irodalomtörténeti-kritikai eszköztár muzeális jellegét. Az irodalomtörténet (és -tudomány) csak ezután tárhatott föl például olyan kritikusi-elméleti életműveket, amelyek segítségével akár nemzeti hagyományként is lehetett tárgyalni a korszerű irányokat, jelezve, hogy már a XIX. században is igyekezett a magyar irodalmi gondolkodás irodalomként elemezni a nyelvi műalkotásokat, illetőleg olyan módszeres eljárásokra példát adni, amelyek jelentőségét csak a mai és a legmaibb elméleti irányok fényében lehet föhsmerni. S bár azt továbbra sem hiszem, hogy például Arany János és Roland Barthes között egyenes vonalat lehetne húzni (azt hiszem, nem is érdemes), és még azt sem, hogy Hamvas Béla elsősorban a posztmodem gondolkodást előzné meg, az azonban kétségtelen, hogy mind a magyar irodalomban, mind pedig a magyar elméleti gondolkodásban mindvégig nyomon kísérhető a korszerű gondolkodásra törekvés, az elméleti jellegű építkezés és a nem pusztán a külső formákra tekintettel lévő kísérletezés.

Csakhogy a magyar irodalomnak és irodalomtudománynak egyik megkülönböztető vonása (szemben a számos tekintetben rokon alakulású lengyel irodalommal), hogy terjedelmes kötetben lehetne és kellene megírni a kihagyott lehetőségek, az időnként fölmerülő ötletek, kezdeményezések, a teljes kifejtésig, a kanonizálásig soha el nem jutó kísérletek histórikumát. S itt most egyáltalán nem az olykor lebecsült, máskor túlbecsült avantgárdra gondolok, hanem részben torzóban maradt életművekre, például a Verseghy Ferencére, akinek ízlésbeli egyenetlenségei nem engedték meg, hogy a magyar Steme lehessen, vagy megírhassa a Dorottya poétika-központú ellenpárját; gondolok Vörösmarty Mihály mesenovelláira, amelyekben már71