Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)
író nemzedékinek talán (mondjuk: Halász Gábort leszámítva) ez az egyik megkülönböztető tulajdonsága, és most ideszámítom Németh Lászlót, Hamvas Bélát és még Herényi Károlyt is (annak ellenére, hogy ez utóbbi „csak” tanulmányokat szerzett). A fiatalabb kritikusok (és a nem is oly nagyon fiatal poéták) „lázadása” a konvenciók ellen, merész kijelentéseik kritikus és író lényegi azonosságáról nem egészen újkeletű, jóllehet (ha jól értem elképzeléseiket) tagadásuk, méghozzá messze nem indokolatlan és jogosulatlan ellenkezésük több irányba is sújtani látszik. Sokan a jobb híján és pontatlanul impresszionistának nevezett kritikát látszanak célba venni, pedig a külsődleges hasonlóságok száma nem jelentéktelen. Hiszen az „impresszionista” kritikus (is) inkább önmagáról ír, a maga élményét tekinti a kritika tárgyának, és megkísérli, hogy olvasmányairól az olvasmánnyal adekvát előadásmódban számoljon be. Nemigen foglalkoztatja, hogy olvasmányai különböző periódusokból származnak. Ami feltétlenül közös: a kritikus személye, akin átszűrve érkezik az „olvasmány” üzenete (ha van olyan, s ha ez nem a kritikus „leleménye”) az olvasóhoz. Ha idéz az impresszionista kritikus, bizony, alapos szüksége van az idézőjelre, hiszen írása egybeolvad az idézetekkel: nem belép a hagyományba, hanem maga alakítja a hagyományt. Ami általában hiányzik: az értelmezés, a kritikai-kritikusi szemlélet és (amennyiben lehetséges) távolság- tartás, s nem utolsó sorban az oly sokszor leegyszerűsített és még több ízben félremagyarázott történetiség. Az impresszionista kritikus művészetnek hirdeti tevékenységét, mint ahogy az irodalomtörténész munkáját is valamiképpen legalább félúton látja tudomány és irodalom között. Nem bizonyosan (sőt: bizonyosan nem) a pozitivizmus örököse és folytatója a fiatalabb kritikusok (és a nem is oly nagyon fiatal poéták) másik néven nevezhető célpontja, jóllehet velük is sok minden összeköti őket. Talán a leginkább az, hogy a szociologizáló felfogást elvetik, az irodalmat akként kívánják irodalomként lát/tat/ni, hogy az irodalmi hagyomány állandó jelen- létét szemrevételezik, tudatosítják, a nemzeti/eskedő/ kánontól rugaszkodnak el, s a művek szövegszerűségét (illetőleg Kulcsár Szabó Ernő szavával: szövegszerű megelőzöttségét) igyekeznek a maguk számára tudatosítani mindenekelőtt. Ebben a típusú felfogásban kerül sor a hagyomány, a múlt irodalmi-kulturális öröksége tematizálására, méghozzá egy európai távlatúnak gondolt korszerűség-eszme jegyében (még akkor is, ha az ideáltípusú korszerűség feltehetőleg fikció, s egy tiszta formában nemigen létező etalonhoz minősített egyidejűség alighanem szintén csupán kritikusi fikció). Mindez együttjár az irodalomtörténet hagyományosnak gondolt feladataköre tagadásával. S miközben az értelmezői magatartás nyitottabbá és kevésbé arisztokratikussá válik, nemigen lesz kétségessé az, hogy vannak jobb és kevésbé jó interpretációk, a nehezen megragadható, érzékel/tet/hető értékkritériumok elfogadása-kiala- kítása továbbra sem mellőzhető, így óhatatlanul merül föl a kanonizálás „veszedelme”. Valamint: a műveknek van jelentésük, nem csupán azáltal van, hogy a kritikus jelentést tulajdonít a műveknek, hanem a művek (a hagyomány) és a kritikus találkozásából, a kritikai-kritikusi és a művek kontextusának összejátszásából-összejátszatásából alakulhat a jelentés; a befogadó tehát elébe megy a jelentésnek. Az értelmezés így messze nem (teljesen) tetszőleges, az értelmező is „benne áll” a hagyományban, tagadása valaminek a tagadása, mint ahogy igenlése valaminek az igenlése. A mottóként idézett „négykezes”-töredék talán mutatja értelmező-ha- gyomány-értelmezés paradox helyzetét, és egyben értelmezés és költészet dilemmáit, netán „csongori hármas útját”. A költészet-teremtés, mondja Tompa Gábor és Visky András, a Teremtő gesztusának megismétlése, ilyen értelemben folytatás, nem kezdet; illetőleg a kezdet folytatás, s a folytatás kezdet - az én és a világ összjátéka, hogy se a világ, se az én ne külön- külön létezzék, hanem kölcsönös feltételezettségben. Az én és a világ azonban csak az egyik lehetősége ennek a kölcsönösségnek, a másik a „ közös hallgatásié, a legalább két én-é, amelynek találkozási pontja a vers, az együtt alkotott négykezes. Tompa Gábor - Visky András kötetének [prológus]-a ilyenformán értelmező előszava mindannak, ami a kötetben következik, költői önértelmezés, ám ezen túl, költői világok/ön/értelmezése, a lehetséges költészet terminológiájának bemutatása, s egyben a vállalt hagyomány mellett való szóbeli állásfoglalás. Minthogy a mottóban (a mottók illesztése egy dolgozat elé önmagában is „intertextuális gesztus”) a szerzők neve után a címet is leírtam, az idézet és az idézetet tartalmazó vers tétova és vázlatos értelmezése után a címről is szólnom kell; annál is inkább, mert dolgozatomban több köteteimmel „gyűlik meg” majd a bajom. A „Romániai magyar négykezesek” akár a „művészetek egymást kölcsönösen átvilágító” cselekvése dokumentálásának is tetszhetne, a négyke69
