Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Vekerdi László: „Kisebbségben” - „Európa három történeti régiójáról”
már megyei Matolcs, ahol 1648-ban 141 főnyi háznépből 96 volt a szűrszabó.” Az okot a nagy technikatörténész a nyersanyag, a magyar gyapjú, len és kender silányságában látja: „a morva és osztrák posztós céhek a középkor óta tiltották a magyar gyapjú használatát, és Marper- ger a 18. század elején leszögezi: durvasága miatt legfeljebb pokróc és hasonló termékek előállítására használható.” Hasonló a len és kender esete: „Az önellátó parasztgazdaság ruházati és háztartási szükségletét nagyrészt ellátta, de megint csak durvasága miatt a városi polgárság és a feudális uralkodó osztály igényeit importból kellett kielégíteni.” „Nyilvánvaló tehát - összegez Endrei Walter -, hogy az ország nyersanyagbázisa nem indokolta egy jelentős textilipar spontán létrejöttét. Ám ilyennel pl. Flandria sem rendelkezett: importgyapjúra építette fel élenjáró posztóiparát.” Kellett itt tehát még valaminek hiányozni (vagy jelen lenni?) a nyersanyagon kívül; annál is inkább, mert amikor a 18. század második felében a magyar nagybirtokosok versengve honosították meg a merinóit, úgyhogy „1802-ben ezer tonna gyapjút exportált Magyarország, mely ezt követően - míg Ausztrália meg nem előzte - a világ első gyapjúszállítója volt”, jelentős posztóipar akkor sem alapult erre a kiváló nyersanyagforrásra. Forgách János, látva, hogy a pesti vásárokon milyen jól fogynak a Linzi Gyapjúszövet manufaktúra termékei, 1768-ban ugyan elcsábította a gyár egyik művezetőjét, aki munkásokat toborzott és elindította a Gácsi Posztógyárat. De ez kezdetben semmiféle posztót nem gyártott, hanem - amihez a Linzben gyakorolt szakemberek értettek - divatos fésűs és kártolt matériákat. A linzi és gácsi gyártmányszerkezet alig tért el, voltaképpen a magyar gyapjúszövet importcikkek zömét tartalmazta.” Az import, mindig az import, az átkozott külkereskedelmi deficit, és persze egyáltalában nemcsak a textiliparban. A jelenség általános, és az import-export-arány még tovább romlott, amikor „1848, majd 1886 után az ipari termelés feltételei alapvetően megváltoztak Magyarországon... Iparcikk-behozatalunk értéke az 1840-es években 40-50 millió forint között mozgott, az 1860-as évekvégén már elérte a 300 miihót, az 1880-as években pedig megközelítette a 400 millió forintot”, olvashatjuk a „Tízkötetesében. Az okot is megtudjuk: „Iparosaink zöme igen nehezen és lassan tudott a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni... A hagyományos iparűzés válsága - amely már az 1850-es években jelentkezett, s az 1860-as években általánossá vált - a kiegyezést követő 10-15 évben érte el tetőpontját.” Azután azonban viszonylag gyors, bár részleges alkalmazkodás észlelhető. így például „a 19. század első felében virágzó székely kézműipart az 1870-es években a vasút megépülte után benyomuló osztrák áruk kiszorították a helyi piacról”, de a román piacra kezdett dolgozni, s mikor 1886-ban a román vámháború ezt megakadályozta, az iparosok egy része kitelepült, zömük azonban itthon maradt és visszaszerezte a helyi piacot. „A székely ipar példáját - írja 1979-ben a „Tízkötetes” - azért idéztük részletesen, mert ennek útja végül is a magyarországi kisipar egészére jellemzővé vélt. Bizonyos ágakban szinte teljesen eltűnt a kézműipar, más ágakban azonban alkalmazkodott az új idők minőségi és technikai követelményeihez, s a fejlődés, valamint a fogyasztási igények átalakulása is egy sor új kisipari szakmát hozott létre.” Lényegesen tarkább a kép a gépi nagyiparban. A hagyományosan erős malomipar szédületes fejlődést produkált: „Az 1860-as években Magyarország már több lisztet exportált, mint Európa összes többi országa együttvéve... Budapest az 1860-as években a világ legnagyobb malomvárosává fejlődött” - nemcsak az őrlés mennyiségét illetően, „hanem műszaki színvonalát és lisztjének finomságát tekintve is.” A 70-es évek második felétől élre ugrott a magyar malomgépgyártás (Mechwart András, Haggenmacher Károly; kéregöntésű öntöttvashengerek, síkszita): a Ganz-gyár - olvasható Kirsch János, Tóth Árpád és Themes Vilmos dolgozatában - „1875 és 1885 között 13.219 hengerszéket értékesített, ebből 2. 357-et hazánkban, 10.962-t pedig európai és tengerentúli országokban.” A magyar malomgépgyártás hímeve és színvonala még a két világháború közötti időkben is megőrződött; magyar gépekkel modernizálták például a finn malomipart, hogy aztán később finn gépekkel és „know how”-val lássa el a magyart. A nyolcvanas-kilencvenes évek egyébként általában is nagy korszaka volt a magyar gépgyártásnak (Ganz, Államvasutak Gépgyára, Óbudai Hajógyár, Schlick, Nicholson, Láng, Wömer, Első Magyar Gazdasági Gépgyár stb.), a Ganz 1882-ben külön elektrotechnikai gyárat épített, amely mérnökei (Zipemowsky, Déri, Bláthy) találmányaival „az elektrotechnikai iparban kibontakozó éles nemezetközi konkurenciaharcban az élre tört, s a századfordulóig megőrizte vezető helyét a nagy amerikai és német világcégek mellett”, értékel tömören a Tízkötetes. Más területen azonban sokkal rosszabb, vagy egyenesen katasztrofális volt az ipar 30
