Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vekerdi László: „Kisebbségben” - „Európa három történeti régiójáról”

Azaz a tatárjárás után „Magyarország gyors betagolódása a nyugati »gazdasági világba« határozta meg” a városiasodás „új koordinátáit”; „ezzel összefüggésben jutottak szerephez olyan új tényezők, mint a bányavidékek - maguk is a betagolódás fontos faktorai - és a távoli országrészeket összekapcsoló »nagyutak« kialakulása. A közel félszáznyi város elenyésző kivétellel nyolc kereskedelmi főútvonalon nyert funkciót; közülük is négy a külkereskedelem négy főiránya volt.”

Kétségtelen tehát a külkereskedelem urbanizációs funkciója, ám csökkentette a hatékonyságát, hogy ez a külkereskedelem erősen deficites volt, az ország rettentő kárára. Nyugatról drága luxusárukat és, ami tán még nagyobb baj, értékes tömegárut - flandriai szürke posztót, német vásznat - hoztak be a - többnyire olasz és német - kereskedők, a kivitel pedig a feldolgozatlan nemesfémeken kívül kizárólag olcsó és már akkor se mindig könnyen exportálható mezőgazdasági termékekből tevődött össze. Szűcs Jenő számításid szerint az esztergomi vámtarifa alapján egy szekér nyugati áru értéke legalább háromszorosa hét honi áruval megrakott szekér, plusz tíz-tíz lábon hajtott ökör, disznó és juh értékének. A rossz értékarányból adódó irdatlan külkereskedelmi deficit igazában még ennél is nagyobb lehetett, „mert egyrészt a valóságban aligha jutott az importáruk egy-egy szekerére átlagban hét export szekér és harminc élőállat, másrészt az értékfeszültség, főként a velencei áruk esetében, még nagyobb volt. Reális tartalma lehetett, hogy a győri útvámon (1255) a velencei kereskedők szekere után negyvennyolcszor annyit kellett fizetni, mint a »magyar szekerek« után, de még a »német szekérhez« képest is hússzoros összeget.” „A külkereskedelem szerkezetében már korszakunkban markánsan kirajzolódik tehát a jellegzetes képlet: a kor »világkereskedelmének« luxusárui és a Nyugat export-iparának produktumai ellenében Magyarország bányatermékeken kívül az állattenyésztés, halászat, földművelés és a szőlőgazdaság termékeit nyújtotta; az európai gazdaság kialakulásábn már in statu nascendi felrajzolódott a centrum és periféria, az ipari és agrár fél közti munkamegosztás viszonylata.”

Félelmetes sorok, hiszen napjainkban ez az átkozott külkereskedelmi deficit szinte még szám szerint is a nagy mediévalista számításainak megfelelő arányban legalább olyan makacsul ül a nyakunkon, mint a nyugati Karoling-határ, és méghozzá ma nemhogy hét, de tán két szekér exportáru se jut egyharmad Mercedesre, az élőállatokról illetve a húsipar termékeiről nem is beszélve, ha ugyan a Nyugat egyáltalán hajlandó megvenni. Az azonban egyáltalán nem bizonyos, hogy a kétségkívül már a 13. században felrajzolódó „centrum” és „periféria” viszonyában „az ipari és agrár fél közötti munkamegosztás”-ról volt szó. Az, hogy ma nem erről van szó, tisztességes és ugyanakkor épeszű közgazdásznak (van ilyen?) aligha lehet kétséges, hiszen akkor a kétségkívül épeszű nyugati tőkések aligha igyekeztek volna éppen az élelmiszeripar és élelmiszerkereskedelem kulcspozícióiba „beprivatizálni” magukat. De valószínűleg már a 13. században sem csak erről lehetett szó, hiszen például a francia bor és az angol — Plantagenet-kori - gyapjú kereskedelme egyáltalában nem volt deficites, és Hollandia - igaz, jóval később - nem kicsi mértékben heringhalászatának és sóshering kereskedelmének köszönhette nagyhatalommá növekedését, s nem is egyedül gazdasági értelemben. Meglehet inkább csak a megszokás íratta le a nagy mediévalistával „az ipari és agrár fél közötti mukame- gosztás” félmondatát, halvány emlék gyanánt a vas és acél országának idejéből? Hiszen amúgy egész ragyogó elemzése egy sokkal általánosabb „betagolódás” körülményeiről és nehézségeiről szól, az ország - mai szóval - „integrálódásáról” az akkori „Európai Unióba”. A félelmetes éppen az, hogy amilyen gyorsan sikerült a 13. század második felében ez a „betagolódás”, ugyanolyan makacsul őrzi az ország félig-meddig periférikus helyzetét, meglehet épp napjainkban készül lecsúszni („rendszerint a félig-periférikus államok hanyatlanak vagy emelkednek”) a „félperifériáról” a „perifériára”, ahová pedig már a 13. században eljutott, amennyiben Wallerstein értelmében Bécs és a dél-németországi városi régió az észak-itáliai- flandriai-Champagne-i-rajnai „mag'’ „félperifériájának” tekinthető. Persze, amennyiben a tőkés világrendszer - Wallerstein Tőkés Világrendszere - előtt egyáltalában van értelme „magról”, „félperifáriáról” és „perifériáról” beszélni. „Betagolódásról” azonban mindenképpen beszélhetünk már ebben a késő (vagy „érett”?) középkori („feudális”? „hűbéri’? „lovagi”? „udvari”? „alkonyi”? „őszi”? „kereskedelmi forradalmát” élő; mindegyik jelző megérdemelne egy- egy szép, hosszú, belső lábjegyzetekkel megspékelt lábjegyzetet) Európában is. A kérdés csak az, hogy mi tagolódott be mibe? Magyarország helyzetét aligha lehetne világosabban összegezni Szűcs Jenőnél, hiszen tán épp ezért annyira szívfájdító a kép máig élő aktualitása. De a má27