Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Kamarás István: Homo religiosus az ezredfordulón

nim keresztényekről, akkor talán Th. Luckmann is némi joggal beszélhet „álruhás” vallásosságról.

Ebben a plurális világban az ateizmus is csak az egyik - általában eléggé szerény erőt képviselő - versenytárs. A szekularizált világot „belakó” keresztény (pl. Dre- wermann) számára az ateizmus nem káros, mert „az istenség torzképeinek a lerombolása”, ami nem káros, hanem „csupán nagyszerű kacagás a letűnt babonákon, és egy lépés előre a vallásos kibontakozás sajátos útján.” Úgy vélem, az ateizmus nem elsődleges és önálló jelenség, hanem kritikus ellenhatás, melyet általában a vallás vált ki, kiváltképpen, ha keresztény. Nagymértékben felelősek vagyunk érte mi, hívők, a magunk eltorzult istenképével és elferdült vallási gyakorlatunkkal. Nem az ókori pogányság folytatása vagy újjáéledése az ateizmus, de különbözik az újpogányságtól is, figyelmeztet Nyíri Tamás.

A szekuláris világ az ész karizmatikus glorifikálásából nőtt ki. Bár ez a hit mára már jócskán gyengült, de az ész-izmus eszméje azért élő maradt, belső világunk öntökéletesítésével együtt. Csakhogy akárhogy is fejlődünk, állandóan tapasztaljuk esetlegességünket. Ennek megérzése még nem vallási élmény, de már feledheti a vallás létezésének okát. Az első lépést megtevő már barátságos attitűdöt alakíthat ki azzal a vallással szemben, amely az evilágot állandóan esetlegességére figyelmezteti. Miért maradhatott meg a racionalizmus csődje ellenére a felvilágosodás számos vívmánya? Mert ma már Európa és Amerika legtöbb vallásában és egyházában nem kell együttjárnia a felvilágosodás tagadásával a nem-racionális, transzcendens erőkbe vetett hitnek. Ezen kívül egyszerűen azért is, mert egy csomó kérdés csak evilági módon válaszolható meg.

(Civil vallás?) Ha a régi és az új vallásokat, a szektákat és a vallási mozgalmakat egy olyan skálán helyezzük el, amelynek egyik végpontján a vallás és a politikai rendszer teljes egybeolvadása áll, a másikon pedig ezek kizárólagossága, akkor az egyik póluson a világot elutasító vagy a világból kivonuló vallási képződmények, a másikon pedig a civil vallás foglal helyet. A civil vallás tipikusan nyugati, elsősorban az Egyesült Allamok-beli jelenség. Inkább ideológia, mint racionális képződmény, vagy „knowledge”-típusú tudás, de olyan ideológia, mely nem tulajdona egyetlen társadalmi csoportnak sem, a nemzeti célok vallásos koncepciója, a történelem mitologizálása, életmód vallás. Egy másik skálán a szekta típusú vallás és a valóság általános vallásos érzékelése közé helyezhető.

A nemzet, az állam vagy a társadalom a modem világban, s az emberek tudatában a vallási intézmények helyét foglalhatja el. A civil vallás létrejöttéhez azonban egy társadalmi rendet, államot, nemzetet legitimáló szerepet betöltő kereszténység (annak is elsősorban a protestáns változata) és a judaizmus tölti be. Ennek ellenére a civil vallás nem azonos magával a kereszténységgel. Feltűnő, hogy sem Washington, sem Jefferson, sem a többi elnök nem említi Krisztust beiktatási „szentbeszédeiben”, hanem csak Istent. A civil vallás istene pedig — bizonyos mértékig a New Age istenéhez hasonlóan — inkább kapcsolódik a rendhez, a törvényhez és a joghoz, mint a megváltáshoz vagy a szeretethez. Izrael Istenére emlékeztet, csak ebben az esetben Európa lesz Egyiptom, Amerika pedig az ígéret földje. Szemben a szektákkal és az új vallási mozgalmakkal (beleértve most a New Age-t is), a civil vallás sosem volt sem antiklerikális, sem pedig militánsan világias. Fő hite az, hogy Isten áldása Amerikán, a világ legjobb reményén van.

A civil vallás a vallási pluralizmusból nőtt ki, valamint az állam és egyház szétválasztásából olyan országokban, ahol a nemzet nem tulajdona egyetlen csoportnak sem, ahol a nemzetnek nincsen elsődlegessége az állammal és polgárokkal szem83