Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Kamarás István: Homo religiosus az ezredfordulón

genlése azonban ebben a zűrzavarban alig hallható, jobbára csak peremre szorított csoportok szigetein, a misztikusok, a „disszidensek”, a művészek, a bolondok és a hisztérikusok körében él.

(A „rend lelke” vagy a lélek rendje?) A káoszban hamar megjelenik a rendcsináló, aki Török E. szerint olyan messiás, aki az isteni helyett önkényes emberi tervvel rukkol elő, és „a testvériség okán mindenek fölé emelve megszállja a haza, a történelmi otthon, a nemzet iránti felelősség érzését, és ezt haraggá, lelki méreggé változtatja a nemzetek és nemzetiségek között”. A rendcsináló ész álarcában eszelősség, az igazság álarcában a mánia, a jog álarcában az erőszak jelenik meg.

A „rend lelke”, vagyis a rendcsináló csak lerombolni képes a lélek rendjét. A káoszból született rendben az ember elvesztette leikével a természetes kapcsolatot, s ezért pszichikusán és pneumatikusan is beteg. Mivel a beteget jobb esetben csak tüneti kezelésre alkalmas beteg szervezet, rosszabb eseteben pedig a bűnös struktúra veszi körül, nem sok reménye van a gyógyulásra. Marad az öngyógyítás és az irgalmas szamaritánusok? Ha maradnak...

(Katasztrófa vagy katarzis?) „Szerepeink számosabbak, mint bűneink lajstroma. Szeretünk, nevetgélünk, újságokat olvasunk, néha átkísérünk egy öregasszonyt a másik oldalra”, válaszolhatunk mi is Szilágyi Ákosnak, mint ezt egyik kritikusa tette. Ez a válasz azonban legalább annyira nem meggyőző, mint a jelenkori káosszal szembeállított aranykor. Jó lenne tudni, hogy Berlin fölött az ég emberarcú angyalait igazából mi csábítja a földre. Miért cserélik létüket életre? Csak a szerelem? Jó lenne hozzátenni, hogy a remény, de kulturális és emberi válságunk századvégi szakaszát nem éppen az jellemzi, hogy maga a remény került válságba, a mentőöv? A lét magasságából földünkre hazaérkező angyal azonban bizonyára képes volt átlátni - igaz, még onnan föntről - az egészet. Talán azt látta, hogy csak az omlott és omlik össze, ami megérett erre.

Onnan föntről talán a sokak szemében gyanús modernség - ahogy ezt onnan föntről (a pannonhalmi dombról) Mártonfy Marcell látja - nemcsak technika, hanem spirituális is: bizalom az ember - a személy és a személyek alkotta közösség — megújulásra való képességében. Az Isten képmására teremtett ember arcát homályosí- taná el, ha tagadná azt, hogy az értelem korunkban is képes különböztetni feltétlen és viszonylagos értékek között. Poszter Gy. is reménykedik legalább egy kérdés erejéig: „Kollektív bűn teremtette a válságot. Csak kollektív megváltás oldhatja meg. Kollektív megváltás, azaz kollektív katarzis? Van remény? (...) Ha lesz kollektív katarzis - méltán. Ha nem — méltatlanul.” De mi lehet ez a kollektív katarzis? Az erőszak testvériségével szemben az áldozatok szeretetben való összeesküvése? Vagy mezítelenségünk felmagasztalása, amelyet felszabadító sírásunk követ „mielőtt asztalhoz ülnénk”?

És hogyan szerepelhet, hogyan vehet részt ebben p ^rténetben - talán a végkifejletben - a homo religiosus, kiváltképpen ha keresztény és ha katolikus. Ha maradt belőlük egyáltalán? Erre a kérdésre keresem a választ. Azért emelem ki az egyenlők közül a keresztényeket, mert elsősorban Európából és Magyarországról nézem ezt a végjátékot vagy újrakezdést. A katolikusok kiemelése mellett három indokom is van: a magukat vallásosnak nevezők között Magyarországon ők vannak többségben, körükben végeztem elsősorban vallásszociológiai kutatásaimat, és magam is ebbe a vallási közösségbe tartozom. Vagyis - tudva, hogy ez igencsak kockázatos - a belátásra legalább annyira törekedve, mint a rálátásra: innen belülről vizsgálódva keresem a választ.

81