Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Cs. Gyímesi Éva: Vázlat egy szellemi kórképhez
szimbolikus-érzelmi értéke elrejti a tényt, hogy a valóságban nem vagyunk közösség, vagy legalábbis nem abban az értelemben, amit egy reális közösség jelent. A reális közösség mindig szabad emberek társulása - a jelenben, a gyakorlatban, az érintkezésben felismert közös érdekek és célok, ügyek és eszmék vagy egyszerűen a szeretet alapján. A „mi” csupán látszólag teremthet közösséget ott, ahol az egyedek bizonyos — például anyanyelvi - szempontból egynemű sokaságáról lenne helyesebb beszélni, de nem a szó szoros értelmében vett, reális közösségről. A nemzeti történelem és kultúra közös pontjai tagadhatatlanok, de valójában ezekről a területekről is a legkülönfélébb tudások, értelmezések élnek egymás mellett. S a nemzeti jelképek alkalmiünnepélyes kohézióteremtő erején túl és innen a kisebbségi társadalmon belül is természetszerűen megmutatkozik a különböző kulturális szemantikák, vonatkoztatási rendszerek változatossága. Ezeket - pusztán a nemzeti jelképek révén - nem lehet közös nevezőre hozni, még kevésbé homogenizálni. Az erdélyi politikai retorikában azonban a „közösség” jelentése egyfajta arctalan összességnek felel meg, amely az egyedeket vagy csoportokat minden különbséget összemosó halmazként totalizálja, és az egységesként tételezett nemzeti/kisebbségi érdek jegyében minden személyes, réteg- avagy csoportérdeket és partikuláris valóságértelmezést alsóbb- rendűnek minősít. A nemzet absztrakt meghatározásai helyett olyan nemzetfogalommal számolok, amelyikben a nemzethez tartozás is valamiképpen személyes ügy: a nemzet azokból áll, akik magukat magyarnak érzik. A nemzet határát senki sem húzhatja meg valahol, a maga vagy mások vagy valamely nemzetnek nevezett eszmény (a maga teremtette fikció) nevében, mert a nemzet élő, eleven határa benned és bennem, bennünk van, mai emberekben, akik Isten tudja mi okból magyarnak születtünk, vagy magyarokká lettünk. Ez részben érthető is, hiszen a politikai érdekképviselet feladata elsősorban a kisebbség nemzeti érdekeinek megjelenítése. De ez a politikai szükséglet nem indokolja az effajta beszédmód egyeduralmát. Márpedig ez a diskurzus, mely érdekeit és kultúráját tekintve teljesen egynemű közösségről beszél, a nyilvánosságban egyelőre olyan szimbolikus hatalommal bír, hogy valóságos cenzúra híján is ellenőrzést gyakorol a másféle diskurzusok fölött, ha másképp nem, akkor az érdekeltek félelmeire alapozva. Mert a „diabolizációs technikákkal” egyfajta öncenzúrára indít. Ez pedig félő, hogy a letűnt diktatúrák személyiségellenes módszereihez hasonlóan késlelteti az individuális értékek és a civil közösségi érdekek megfogalmazására irányuló törekvéseket, a részleges valóságképek megnyilatkozásának, többszóla- múságának azt a szabadságát, ami nélkül a kisebbségi szellemiség és kultúra továbbra is a zárt társadalmakra jellemző közegben fulladozik. A közösség fogalmának összesség értelemben történő használata ugyanakkor — a szocializmus frazeológiájához hasonlóan - azt eredményezi, hogy ez a fogalom kiürülhet, értékét veszti, nem a személyiséget gazdagító, hanem személyiségellenes, inkább a nyájszellemet sugalló értelme kerül előtérbe. Ez pedig szűkíti az egyéniség önértékének, a személyes szabadság és felelősség polgári eszményének érvényesítési lehetőségeit, és ezáltal fékezi a legkülönbözőbb hétköznapi problémák megoldására irányuló polgári közösségek sejtjeinek kialakítását. Erdélyben ma nem csupán egy saját sokféleségével szembesülni kénytelen (látszat) közösség válságáról beszélhetünk, de arról is, hogy - átmenetileg - maga a közösség fogalma vesztette el a hitelét, a közösség értéktartalma vált bizonytalanná. Hiszen az eszmei, vagy különösen a valódi szeretetközösség feltételezi azt, hogy tagjai tudatosan és önként vállalnak egymással személyes szolidaritást, olyan ösz- szetartozás-tudatot, mely nem jár együtt a különbözőség, az egyéniség kötelező fel59
