Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Takáts József: A megfelelő ötvözet (Két írás Bibó kapcsán)
Takáts József A megfelelő ötvözet Két írás Bibó kapcsán M~d zen összeállítás szerkesztője, Lengyel András, arra kért, írjak egy esszét a nemzedékem Bibó-élményéről. A nemzedékem az 1960 körül születetteket jelenti, s ha vállalkoznék erre a feladatra, akkor úgy kellene megfogalmaznom ezeket az élményeket, hogy azok ne pusztán személyesek legyenek, hanem magukra ismerjenek bennük a generációmnak olyan tagjai is, akiket szintén fel lehetett volna kérni egy ilyen esszé megírására, pl. Gyurgyák János, vagy Darvasi László, vagy Valuch Tibor, vagy Bárdi Nándor, hogy csak néhány olyan nevet említsek, akiket személyesen is ismerek és respektálok is, s talán az olvasók egy része is ismer különféle publikációkból. Csak hát ezek az emberek eléggé különbözőek, például más-más társadalmi rétegből származnak, eltérőek a politikai nézeteik és az erkölcsi habitusuk, lehet, hogy egymás teljesítményeiről sincsenek túl jó véleménnyel, sőt lehet, hogy nem is ismerik egymás teljesítményeit valamennyien. Szociológiai értelemben bizonyára lehet beszélni a nemzedékemről, s annak bizonyos élményeiről, de belülről, azt hiszem, nem, legalábbis én nem kívánok - s ez pontosabb kifejezés, mintha azt írnám, nem tudok. A nemzedék, ha nem egy unalmas szociológiai vagy szociologikus leírás fogalma, vagy nem hétköznapi nyelvi segédeszköz, akkor konstrukció, amelyet használója valamilyen cél érdekében alakít ki, mondjuk hogy egy csoportot ezáltal kitüntessen, s megkülönböztessen másoktól ilyen vagy olyan szempontból és értékhangsúlyokkal. Egy ilyen cél lehet nemes vagy nemtelen, de számomra nem ez a fontos. Nekem semmiféle célom nincs a nemzedék fogalom használatával. Bizonyára vannak helyzetek (pl. szakterületek) és benne generációk, akiknek az esetében lehet gyanútlanul beszélni nemzedéki élményről, s onnan nézve túlzottnak tűnik ez az ódzkodás, de az irodalom vagy a politika világa biztosan nem ilyen terület, márpedig e szám szerkesztőjének valószínűleg azért esett rám a választása, mert azon három-négy ember egyike vagyok, akik a generációmban egyszerre foglalkoznak mindkettővel, irodalommal (én mint kritikus és szervező) és politikával (mint könyvkiadó és eszmetörténész) is. így hát csak a személyes Bibó-élményemről tudok beszélni, a nemzedékeméről nem, ami természetesen nem a személyem miatt lehet érdekes az olvasó számára, ha érdekes lesz egyáltalán, hanem azon társadalmi jelek miatt, amelyeket ez a személy hordozott és hordoz. Az alábbi írás első, esszéisztikus része tehát a 80-as évekbeli Bibó-olvasás/om/ról szól, a második része pedig egy tanulmány, amelyben azt a problémát próbálom körüljárni, amely engem most leginkább érdekel Bibó életművében, s amelyre A hatalom humanizálása című tanulmánykötet két tanulmánya (Karácsony Andrásé és Kovács Gáboré) hívta fel a figyelmemet még 1993-ban, amikor a kiadásával foglalkoztam. 76
