Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Losoncz Alpár: Bibó a jugoszláv háborúk idején

szonyulását — a nemzetközi közösség, az itteni elvárásokkal és nyilvánvalóan téves ítéletekkel ellentétben, az alkalmazott militáris megoldásokkal szemben sem viseltetett rokonszewel. Implicite, mondtam az imént a döntőbírósággal kapcsolatban, tudniillik, megállapításai akkor kerültek nyilvánosságra, amikor az új államok, a valamikori föderális egységek nemzetközi-jogi elismerése már a küszöbön állt. Hiábavalónak bizonyult a jugoszláv állam azon igyekezete is, hogy az Európai Közösség fórumaiból áthelyezze a vitát az ENSZ labirintusába: ott is szembekerült a ténnyel, hogy a világszervezet tevékenysége a nagyhatalmak cselekvési készségének, hozzáállásának függvénye.

Bibó nem értekezik a „politikai ítélőképesség” kritériumairól, viszont, némileg hosszabban foglalkozik a döntőbírósági határozatok politikai mellékhatásaival és a belső állapotokra gyakorolt hatásával. Különös figyelmet tanúsít azon helyzet iránt, amikor az önrendelkezési elv nevében hozott döntőbírósági határozat sikert hozott egy olyan kormánynak, mely saját maga ezt az elvet nem tiszteli. Rendkívül óvatos volt azt illetően, hogy ezen bíróság esetleg oly módon hozzon határozatot, hogy figyelembe vegye, milyen az érintett országok kormányzata, hiszen az ilyen döntéseknek a kormányzati élettartamot meghaladóknak kell lenniük. A felvetett kérdések egymással összefüggő láncot alkotnak a délszláv színtéren. így a döntőbírósági határozatok részei voltak a Jugoszlávia ellen hozott büntetőintézkedéseknek, melyek a belső politikai állapotok letisztulását tűzték ki célul - eredménytelenül. Horvátország esetében pedig megkerülhetetlen a kérdés, hogy a kormánynak sikert hozó döntés az önálló állami életre vonatkozólag nem olyan demokratikus elveken alapult-e, melyeket e kormány belpolitikájában túlságosan is sokszor megszeg? Bibó így vélekszik: „Végsőleg tehát a (döntésekről van szó) felbontás és a tömörítés helyes adagolását is csak pártatlan döntés elvi jelentőségének és a politikum folyékonyságának az egyidejű szem előtt tartásával lehet kialakítani, amire csak hosszabb és összefüggő döntőbíráskodási gyakorlat lenne képes”.8 Ezi- dőtájt azonban híján vagyunk az ilyen gyakorlatnak.

A posztkommunista korszak az önrendelkezési elv harmadik diadalmenete ebben a században. Az első az I. világháború befejezéséhez, a második a gyarmatbirodalom felbomlásához kötődött: Bibó mélyenszántó bírálata ezek szomorú tapasztalatait összegezte. Reális utópiáját is e tapasztalatok alapján bontakoztatta ki. Még nem vonhatjuk meg az önrendelkezés alkalmazásának mérlegét a volt Jugoszlávia vonatkozásában, nem szólhatunk a végkifejlet tudatában a határozatok pozitív vagy negatív hozadékairól. Ugyanakkor sok okunk van úgy elmélkedni, hogy Bibó utópiája ezen harmadik diadalmenet után sem szűnik meg — utópiának lenni.

8 A nagyhatalmi... ibidem, 319.

65