Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Losoncz Alpár: Bibó a jugoszláv háborúk idején
Bibó különbséget tesz a nemzetközi politikai döntőbíráskodás és a „rendes nemzetközi bíráskodás” között először is funkciójuk okán, noha jelzi, hogy a különbségek nem merülnek ki abban, hogy az egyik politikai, a másik pedig jogi kérdésekkel foglalkozik. A nemzetközi politikai döntőbíráskodás csak kivételes eljárás lehet, s többet kell megőriznie az arbitrázs jellegből. E forma perspektíváját abban vélte megpillantani, hogy a jövőben nemzetközi alkotmánybíráskodássá válik. Nem tételes jogszabályokat alkalmaz vagy azokat tisztáz, hanem politikai ítélőképesség alapján hoz határozatot: hatáskörébe a területi viták tárgyában való döntés, államalakulásokra irányuló kísérletek, s esetleg az államokat megillető jogok korlátozása vagy felfüggesztése tartozhatnának. Magyarán, e fórum a nemzetközi közösség alapelveinek alkalmazását hivatott előremozdítani a jelzett problémák kapcsán. Jugoszlávia esetében az említett hatáskör mindegyik vonatkozása szerepet kap, mivelhogy a nemzetközi fórum(oknak) mind az államalakulások, mind a területi viták, mind egy adott ország jogainak felfüggesztése kapcsán határozatokat kellett és kell hoznia. Ebből következően a nemzetközi közösség fórumainak döntenie kellett olyan kérdésekben is, hogy mely követelményeket kell támasztania egy újonnan alakult állam kormányzatával szemben, mivel az államjogi szétválasztással új kisebbségek teremtődhetnek a vegyes területeken - hadd utaljak például arra, hogy a nemzetközi közösség 1992 elején „pótvizsgáztatta” Horvátországot a kisebbségi törvényben bennefoglaltak miatt. Először is nyilvánvaló, hogy a háborúban résztvevő nemzetek (szerbek, horvátok, muzulmánok) más nemzetalakulási tapasztalatokkal rendelkeznek: míg például az első kettő, noha más és más módon, konstitutív szereppel bírt az első Jugoszláviában is (legalábbis bizonyos ideig), addig a harmadik a konstitutív alkotmányjogi szubjektivitást csupán a hetvenes években nyerte el, méghozzá a szövetségi állam jóvoltából. E kontextusban fontos szem előtt tartani, hogy a horvát és szerb nemzeti ideológiák történelmi jogaik visszaperelésében lényegében 1918-hoz kanyarodtak vissza, a verseilles-i békekötők által szentesített helyzethez, az ’’elszalasztott” történelmi pillanathoz, noha a horvátok számára a II. világháború környezetében tető alá hozott, rossz hírű, gonosztetteket elkövető, quisling-állam is deklaráltan, egy sajátos referenciális pontot jelentett. A boszniai „oktrojált” állam, természetesen, nem idézhette a restauratív történelemszemlélet ezen mozzanatát, nem hivatkozhatott történelmi jogokra és nem kísérletezhetett azzal, hogy a múltat a jelen részévé tegye. Viszont mindhárom nemzetnek akadtak kisebbségi sorba szakadt részei a néhai ország megszűnése után. Továbbá, a területi viták mindenütt erőteljesen jelentkeznek, de különösen Boszniában, és a nemzetközi közösségnek kétségtelenül számtalan szempontot kell figyelembe vennie. Végül is a nemzetközi közösség döntést hozott egy adott, igaz, a nemzetközi jog által el nem ismert ország, Jugoszlávia jogainak felfüggesztését illetően, ami felért a nemzetközi közösségből való kizárással. Mennyire következett mindez az említett döntőbíróság úgymond „politikai ítélőképesség” alapján hozott döntéseiből? S mennyire segít az önrendelkezés filozófiája abban, hogy tisztán lássunk a jugoszláv helyzetben? Lord Carrington kérdésére, hogy vajon a szerb nemzet Boszniában rendelkezik-e az önrendelkezés jogával, a döntőbíróság úgy felelt, hogy a nemzetközi jog eleddig még nem értelmezte az önrendelkezés minden következményét, valamint, hogy az önrendelkezési jog nem foglalhatja magában a fennálló határok megváltoztatását 61
